Előétel

20. rész

Boldog voltam. Régen éreztem ennyire felszabadító érzést, ami így átjárt volna tetőtől talpig. Egész éjjel éreztem a vibrálást kettőnk között, megnyugtatott, hogy tudtam, hogy mellettem fekszik, ahogy a levegőt vette, amikor álmában átölelt. Tökéletes volt.Mire reggel felébredtem már nem volt sehol sem. Ilyen volt a mi „kapcsolatunk". Néha rettenetesen aranyos volt, néha meg eltűnt a képből. De szükségem volt erre a sérült, és különleges srácra. Tőle függött a kedvem, a napjaim, mindent érte tettem. Boldog voltam mellette, még akkor is, amikor veszekedtünk, amikor pedig nem volt a közelemben, aggódtam érte és folyamatosan féltem tőle, hogy egyszer csak nem érdeklem majd többé. Nagyon sok mindent kellett letisztáznunk, túl sok volt körülötte a titok, és meglehet, hogy egyrészt ez vonzott is benne, de így nehéz kapcsolatot kialakítani. Pár napja említette, hogy ő is szeretné, hogy megismerjem, reméltem, hogy még mindig így gondolta.Az elkövetkező hetek meglepő nyugalomban teltek, suliba jártunk, főztünk, és már majdnem elkészültünk a szakácskönyvvel is, egyszóval minden problémamentes volt. Közeledett a karácsonyi bál. Megkérdezte, hogy szeretnék-e vele menni, majdnem kiugrottam a bőrömből. Hiszen ez hivatalosabb jelleget adott a dolognak, ami kettőnk között volt. Nem mondtuk ki addig, hogy együtt vagyunk, és csak annyi történt köztünk, hogy ritkán megcsókolt. Én nem mertem kezdeményezni, ő meg tényleg komolyan vette a haladjunk kis léptékben dolgot. Szóval nagy izgalommal vártam a bált, Heather segített ruhát keresni, ami egy sötétkék csillogós, de visszafogott ruha volt és mellé pedig egy fekete magassarkú. A hajamat és a sminkemet szokás szerint Heather készítette, ő volt ennek a mestere, ő pedig természetesen Jasonnel ment a bálba. Nagyon szép pár voltak, jó volt rájuk nézni, és irigyeltem is őket, hogy minden olyan egyszerű között, míg közöttünk Brandonnal mindig ott húzódott egy láthatatlan fal. Még mindig nagyon keveset tudtam róla, de gondok nem voltak közöttünk.Este 7-kor csengetett, anya már ismerősen köszöntötte, és az öcséim is jóban voltak vele, sokszor volt már nálunk, és játszottak is együtt. Rám mosolygott és a fülembe súgta, hogy jól nézek ki, közben pedig fél kezével átkarolt, én pedig elpirultam, mint az összes alkalommal, amikor bókolt nekem. A kocsiban már a torkomban dobogott a szívem, hiszen tényleg először mutatkozunk úgy együtt, mint „pár". Mikor megérkeztünk, bementünk a bálterembe, ahol belépéskor közös kép is készült rólunk – amit muszáj voltam megszerezni, hiszen az volt az első közös képünk. – sok elismerő pillantást kaptunk, viszont Amber a pillantásával ölni tudott volna. Fantasztikus volt a bál...egy ideig. Táncoltunk, Heatherékkel voltunk és jól éreztük magunkat. Aztán Brandon elment a mosdóba és egyedül maradtam. Amber odajött hozzám, és műsort rendezett.- Nem megmondtam, hogy szállj le Brandonról? - Miért is kellene így tennem? – kérdeztem vissza.- Mert köztünk különleges dolog van. Ha nem így lenne, akkor nem feküdt volna le velem. Ráadásul nem is egyszer! – vágta az arcomba. Nem mutattam, de rosszul esett azért ezt hallani. Tudtam róla, hogy sokat csajozott, sok mindenkivel lefeküdt, de direkt nem gondoltam ebbe bele, mert olyan érzés volt, mintha a szívemet tépték volna ki. Viszont megnyugtatott a gondolata annak, hogy velem még nem feküdt le , és ennek ellenére is szinte tanév eleje óta csak én vagyok neki. - Azért feküdt le veled ennyiszer, mert könnyen megkaphatott. Hogy a te nyelveden mondjam, azért mert egy ribanc vagy. – mosolyogtam rá és már épp otthagytam volna, amikor annyit éreztem, hogy valami nedves csorog le az arcomról. Rám öntötte a vörösbort. Az egész sminkem, a hajam és a ruhám is kárba ment. Ráadásul mindenki látta, hihetetlen szégyen volt. Egyből kifutottam a teremből, és elindultam a buszmegállóba, ahol fel is szálltam a buszra. Amint hazaértem, gyorsan levetkőztem, lefürödtem és bementem a szobámba sírni. Az első bálom. Az első nyilvános szereplésem Brandonnal. Én csak jól akartam magamat érezni, a fiúval tölteni egy estét, akit szeretek. Ehhez képest otthon feküdtem, sírtam, és egyedül voltam. Kitört rajtam a depresszió. Tudtam, hogy semmiség volt ami történt. De végre rendbe akartam tenni az életemet azután ami apámmal történt. Az egész életem arról szólt, hogy magányos voltam és egyedül éreztem magamat. Aznap este megint úgy éreztem magam, teljesen elhagyatottan. És felkerestem egy régi jó szokásomat is, magyarán szólva végigvagdostam a combomat és a hasamat. Tapasztalatból tudtam, hogy ott szabad, amit eltakar a ruha. Üvölteni is akartam, de nem akartam felkelteni senkit, így a párnába üvöltöztem. Rombolni akartam, törni-zúzni és egyszerűen csak nem létezni. A végére a dühömből csak egyszerű sírás lett, így is aludtam el, kibőgött szemekkel, a párnámat szorongatva. Körülbelül egy óra múlva arra ébredtem, hogy nyílik a szobaajtóm, és valaki leült az ágyam szélére. Kinyitottam a szemem, láttam, hogy Brandon az. Egyből jobb kedvem lett. Nagyon hiányzott. Arrébb húzódtam, hogy odaférjen az ágyra, lefeküdt velem szembe és simogatta az arcomat. - Mi történt? Mire kiértem, már sehol sem voltál....aggódtam. – Láttam a szomorúságot rajta, miközben beszélt, és nagyon elszégyelltem magamat, hogy csak úgy faképnél hagytam. - Igazából semmiség. Amberrel veszekedtem, leöntött és nem akartam úgy ottmaradni. Tényleg. Kár volt aggódnod. – próbáltam minél kevésbé mutatni azt, hogy rossz kedvem volt. Annak pedig külön örültem, hogy be voltam takarva, hiszen nem látta a sebeimet. Felsóhajtott és tudtam, hogy nem elégedett a válasszal. Nyúlt a takarómért, hogy felemelje, gondolom közelebb akart húzni magához, de felsikítottam, hogy ne tegye, és tudtam, hogy ezzel lelepleztem magamat, hogy valami tényleg nincs rendben. Persze egyből levette rólam a takarót és így teljes mértékben feltárultak előtte a vérző mély sebeim. - Te.Mégis.Mi.A.Francot.Csináltál.Magaddal?! – tette fel kicsit sem nyugodtan a kérdést, közben pedig felállt, sétált fel-alá a szobában, a kérdés végén pedig beleütött a falamba. - Figyelj ez egy hosszú sztori, szerintem elmagyarázni sem tudnám..- a mondat végére elcsuklott a hangom, és elsírtam magamat. Ekkor visszajött mellém és a karjaiba vont. - Csak mondd el, kérlek... - a végére már szinte alig hallottam a hangját, annyira suttogott. - Annyira egyedül éreztem magamat... - Ekkor eleredtek a könnyeim, a többit már csak akadozva tudtam végigmondani. – Mint régen apámnál. Nem tudom mi van közöttünk, úgy érzem, hogy van közöttünk valami akadály, és végre a mai nappal előrébb mozdulhattunk volna...csak jól akartam magam érezni veled, erre az első ilyen alkalom is kudarcba fullad. Te vagy a legjobb dolog ami történt velem mióta idejöttünk, és annyira bizonytalan vagyok...Éreztem, ahogy a karja megfeszül körülöttem. - Szóval miattam csináltad ezt az egészet? Ilyen hatással vagyok rád? - Nem! Dehogy is. Csak sohasem kötődtem még ennyire senkihez sem, te pedig nem engedsz közel magadhoz. Megértem és várok is, nem akarok erőltetni semmit...csak mondd el kérlek, hogy mi van kettőnk között, mert ez a köztes állapot megőrjít. Velem akarsz lenni?- Persze, hogy veled akarok lenni. – Puszit nyomott a homlokomra. - Beléd szerettem, Miranda.