Beszéltünk, úgy, hogy meg sem szólaltunk,
Minden, amire gondoltunk benne volt a néma csendben.
Körbelengett minket, átjárta lelkünket,
S eddig sosem hallott húrokat pendített meg.
Teljes súlyával ránknehezedett, összelapított minket,
Mi meg mosolyogtunk önnön szerencsétlenségünkön.
Elmerültünk benne, átjárta testünket,
S közben csak némán elfolyt mellettünk az idő,
Mintha folyó lenne, s eltaposott minket,
Segítségért remegő, megfáradt szívünket.
Beszéltünk úgy, hogy meg sem szólaltunk,
A némaság elsodorta minden félelmünk, bajunk.
A szavak bentragadtak, de már nem kellettek.
Egymást ölelve, remegve feküdtünk, te és én, mi, akik soha nem szólaltak meg.
2019.04.12.
Szintén Lucylillaa-val közös versünk. Most két-két sor után váltottunk.
Köszi a közös munkát, nagyon élveztem!💕
YOU ARE READING
A Vihar Hangjai
PoetryVersek egy élettel ezelőttről... Nem tervezem rendszeresen update-elni, néha választok majd egy morzsát a múltból, hogy megosszam azzal, aki idetéved. Régi versek: I-XV. Új versek: XVI- Borítót készítette: @-wanderes 💙
