A Vihar Hangjai

Másnap

Hanyatt feküdt az ágyon, szemét kézfeje mögé rejtve, hátha így abbahagyja a szoba azt a rohadt forgást. Nem tette. Szívott egyet a cigiből, ami az ujjai közül lógott egy ideje, és lehamuzta saját arcát. Ügyetlen, ingerült mozdulattal próbálta letörölni, de csak szétkente.

Nem érdekelte, le van szarva. Csak ne forogna az a rohadt szoba. Ihatna még egy kortyot, karnyújtásnyira az üveg, de a gyomra már az ötlettől is felfordult. Ha ma este nem pusztul el, akkor soha...

Ez a gondolat megadta a kellő lendületet, levegőben vakon kapálódzó ujjai megtalálták az üveg nyakát. Nagyot húzott volna belőle, várta, ahogy az undorító lötty végigmarja, majd megbénítja belsejét, de csak pár korty maradt. A kurva életbe.

Elhajította az üveget, az oldalára fordult, és elnyomta a cigit a földön. Így jobban kellet hánynia, mint eddig, de már nem maradt ereje megfordulni. Mindegy, szenvedni bárhogy lehet, és neki abból most kijutott bőven.

Az eredeti terv, hogy a feledés rögös útjára lép, jól bedőlt. Minden gondolat, minden egyes kép, szó, ami elől legszívesebben elfutott volna, most belső szemei mozivásznán táncolt. Újra és újra. Ahelyett, hogy kifakultak volna, önálló életre keltek, s most kedvükre kínozhatták. Nem volt az a fejfájás vagy hányinger, ami ezt elnyomhatta. Nem volt hova menekülni.

Talán, ha megpróbálna aludni. Nem törődik az őt kínzó belső pokollal, sem a zsigeri fájdalommal és ősi ösztönnel, hogy kimenjen hányni. Mozdulatlanul fekszik, nyüszítve, mint egy kutya, és talán egy idő után tudata feladja a harcot háborgó testével. Igen, ez lesz az. Csak ne forogna már az az istenverte, kurva szoba.

Egyáltalán miért ment ebbe az egészbe bele? Jobb lett volna, ha meg sem történik, akkor most nem itt tartana. Nem bűzlene az alkoholtól és saját hányásától, és nem gyűlölné olyan rohadtul magát. Azt hitte, tudja, mit csinál, hogy nem lesz ebből baj. A lófaszt nem. Belecsúszott, és innen már nem volt visszaút. Elcseszte. Annyira akarta, és mikor végre megkapta, rá kellett jönnie, hogy sosem volt valódi.

Végigfutott rajta a hányinger, egy erőteljes öklendezésben kiteljesedve. Ez már nem játék, muszáj lesz megmozdulnia. Ingatag mozdulatokkal legurult az ágyról, az utat a vécéig négykézláb tette meg. Hálásan ölelte át a hideg porcelánt, és a mélységbe bámult. Semmi. Várt, hátha visszatér az ihlet, de újra csak a maró émelygés köszönt rá.

Visszavánszorgott hát az ágyba, és a hátára vetette magát. Máris jobb. Tulajdonképpen nem bánta meg, így kellett lennie. Cigire gyújtott, szemét kézfeje mögé rejtette, és nem gondolt a vészesen közelgő reggelre.

2020.06.07.