A Vihar Hangjai

Az öreg bányató

Az őszi hideg a csontomig hatolt, ahogy az erdei ösvényen bukdácsoltam előre. Újra a gyűrött rajzra néztem, majd dzsekimet szorosabbra húzva megszaporáztam a lépteim. Milla firkálmánya szerint már nincs messze az öreg Dauður tó, jó lenne sötétedés előtt odaérni. Anya így is le fog cseszni, hogy suli után nem mentem egyből haza, de nem volt mit tenni, ma én voltam a soros. Bele kellett néznem a vízbe.

Helgi kezdte ezt a hülyeséget, amikor három hete azzal a mesével állított be az osztályba, hogy a bányató alatt egy régi pogány temető van, és persze átok ül a helyen. Állítólag a rossz szellemek azóta is a víztükör alatt keringenek, a legrosszabb félelmét mutatva bárkinek, aki a tó mélyére próbál nézni. Na persze.

Így kezdődött ez az őrület, hogy mindenkinek el kell oda mennie és belenézni. Hogy minek, azt csak az istenek tudják. Szerintem a legtöbben csalnak, el sem mernek jönni idáig, inkább hazudnak másnap reggel valamit. Azt legalábbis biztosan nem hiszem el, hogy Tyr egy rothadó arcú sellőt látott volna, és Runa is csak azért színlelhette a pánikrohamokat, hogy ne kelljen iskolába jönnie...

Gondolataimba merülve megbotlottam egy kőben, majd esés közben egy kiálló faág elszakította a kabátujjam. Szuper, ezért is kapni fogok. Mikor bosszankodva feltápászkodtam a sárból, egy tisztáson találtam magam, alig pár méterre a Dauðurtól. Észre sem vettem, hogy ilyen hamar ideértem; a lábaim szinte maguktól vezettek, még Milla térképe sem kellett.

Ahogy megpillantottam a tavat, furcsa érzés fogott el. Teljesen átlagosnak tűnt, a gyomrom mégis ökölnyire zsugorodott, és borsódzott a hátam. Csak néztem a szürkén ringó vizet, és hirtelen nem volt kedvem odamenni hozzá. Azért jöttem, hogy bebizonyítsam, ez mind kitaláció, de valamitől elbizonytalanodtam.

Ha esetleg igaz, mégis mit kellene látnom? Mitől félek én a legjobban? Hirtelen gondoltam mindenre és semmire, csak úgy cikáztak a kérdések a fejemben. Egyedüllét? Halál? Szörnyek? Fogalmam sincs. Izzadt tenyerem a gatyámba töröltem és tettem egy tétova lépést a part felé. A lábaim, mintha ólomból lettek volna, csak nehezen mozdultak a parancsra.

Vissza kellene fordulnom, hazudhatnám, hogy egy nagy pókot láttam!

Ugyan, és ki hinné ezt el?

Már csak fél méter volt hátra, mikor halk csobbanást hallottam. Ösztönösen visszaléptem; éreztem, hogy kiver a víz és a szívem majd kiugrik a mellkasomból. Nyugtalan kacaj hagyta el a számat, mikor egy békát láttam a felszínre úszni. Tessék, a Dauður nagy szelleme egy kövér varangy! Mégis mitől félek én ennyire?

Mély lélegzetet vettem, és fogcsikorgatva a víz mellé térdeltem. Éreztem, ahogy az iszapban átázik a nadrágom, és még jobban átjár az a fránya hideg. Idegesen kisöpörtem pár kósza tincset a szememből, de nem mertem még lenézni. Lelki szemeim előtt lepergett ezer féle rémkép és borzalom, amit láthattam volna, de egyik sem rázott meg igazán.

Végül erőt vettem magamon, és tenyeremmel a térdemen megtámaszkodva óvatosan a víz fölé hajoltam. Ereimben megfagyott a vér, lélegzetem bennakadt. Valami földöntúli ragyogásra számítottam, de nem láttam semmit, csak önmagam.

Jegyzet:
Ezt a PISZKE nevű írói csoport játékára írtam, ahol a szabályok a következők voltak: a mű max. 500 szóból állhat, és szerepelnie kell benne a faág, mese, átok, rajz és ragyogás szavaknak.
Bocsánat, tudom, nem vers, de nem volt más könyvem, ahova beszuszakolhattam volna. Remélem, tetszett nektek :)