A Vihar Hangjai

I. - Régi Versek

Viharistennő

Elvesztem egy hatalmas erdőben,
Nem találok se tisztást, se kiutat;
S a rám nehezedő szikla súlya egyre húzza
Az idők során megfáradt vállamat.

Az eget sötét felhők lepik be,
S ahogy itt tévelygek,
A fák suttogni kezdenek,
S szelíd szellő simítja végig bőrömet.

Az égből villám csap le a földre,
Egyenesen a lelkem visszatartó emlék-kövekbe.
Szabad vagyok, a fák között út nyílik előttem,
Orkán támad, vad és tomboló.

Rohanni, végre futni kezdek,
Lábam nyomán hatalmas tűz éled.
Felgyullad, lángban áll az erdő,
S közben tombol a vihar, a nyers erő.

Kiértem az erdőből,
Csupasz sziklaperemen állok.
Alattam elterül a sötét semmi,
Mögöttem a lángok éhes morgása.

Kiadtam végtelen dühömet,
Kezem nyomán villámlás sújtotta a földet.
Megszabadultam mindentől, mi bántott,
S most csodálom, milyenné tettem a világot.

Széttárt karokkal, hátravetett fejjel
A világ legtetején állok.
Körülöttem hurrikán tépi a fákat,
Melyek a tűz martalékává válnak.

A hideg eső bőröm veri,
Elégedett mosolyom a tombolást gerjeszti.
A sziklaperemet a mélyben özönvíz nyaldossa,
Fent a napot füst, és marcona felhő takarja.

Most jó. Így jó.
Az ősi erő, a pusztításvágy felszabadult.
Eltörölt mindent a földről,
Hogy a hamvakból valami új törhessen elő.

2014.03.13. 22:26

Nem ez a legelső, nem is a legszebb. Mégis ezzel szerettem volna kezdeni, mert minden hibája, és az elszaladt évek ellenére még mindig erre mondom azt, hogy a leginkább én vagyok.