Mr. Park - ChanBaek ✔

🌹 19. Fejezet 🌹

Sehun POV.

- Istenem a kicsi fiam egy szempillantás alatt felnőtt... -szipogom, miközben szorosan magamhoz ölelem drága barátom.

- Naaa, Sehunnie! Megfulladok! -ütögeti meg gyengéden hátam, jelezvén hogy jó lenne már ha elengedném, ám nem hagyom és csak még szorosabb ölelésre váltok. Nem akarom hogy azzal a férfival legyen... Sokkal jobb lenne, ha egy velünk egykorú sráccal randevúzna. Akkor most nem félteném annyira...

- Szívem, elég már! Még a végén elhalálozik itt nekem... -rötyögi rázkódó vállak Luhan, de még így sem engedem el a kismanót karjaim közül.

- Csak képzeld el, hogy nemsokára gyerekeket fog szülni... -színlelek sírást csak hogy húzzam még egy kicsit az időt.

- Mi van? Nem! -vágják rá szinte egyszerre, amire összepréselve ajkaim engedem el legjobb barátom.

- Nagyon vigyázz magadra, hallod? -simítgatom vállait, majd közrefogom arcát és nyomok egy kisebb puszifélét a homlokára.

- Ne csinálj már úgy, mintha a világvégére mennék évekre! -nevet fel, aztán megajándékoz egy finomabb öleléssel, mit készségesen viszonzok is.

- Csak féltelek... Baj van ezzel? -motyogom.

- Nem, de nincs mitől. Ne aggódj, Chanyeol nem fog bántani és ha arra kerül a sor... beszélek vele. -válunk el lassan egymástól. Somolygó tekintettel hesszelem, s még utoljára beletúrok az előre beállított hajkoronájába. Persze ő ezt morcosan reagálja le és igyekszik minél gyorsabban visszaállítani haját, amikor is hirtelen megszólal a csengő. Mindhárman egymásra nézünk. Baekhyun felvesz egy vigyorgós, izgulós arcot, Luhan vele együtt örül, én pedig csak mosolygok. Nem akarok neki rosszat. Éppen ezért, nem akadályozom meg hogy elmenjen Mr. Parkkal. Bár, ha jobban belegondolok... Ha akarnám sem tudnám megakadályozni a randijukat.
Egyszerűen csak féltem a legjobb barátomat attól az embertől. Nem egyszer hallottam már hírekben hogy egy tanár megerőszakolta az egyik diákját. Meg ehhez hasonlók... Tényleg, csak féltem.

***

Fáradtan dőlök le Lulu mellé az ágyra, s a plafont nézve igyekszem helyreállítani légzésem a kis akciónk után. Pár perccel később is csak csend uralkodik köztünk, ám ezt a csöndet egy idő után a mellkasomra fejét hajtó, gyönyörű tünemény töri meg.

- Olyan fura vagy már egy ideje... -mutatóujjával köröket ír le köldököm körül, s a jóérzéstől szószerint libabőrössé válok.

- Áh, valóban? -nevetek fel kínosan.

- Ühm. -hümmög. - Van valami baj? -kérdezi halkan, ettől pedig muszáj mosolyognom. Hihetetlen hogy észrevette, tényleg van velem valami...

- Dehogyis. Nincs semmi bajom. -füllentek egy kicsit, majd átkarolom derekát és karját megfogva húzom fentebb magamhoz, hogy ábrázatom hajába fúrhassam, lehunyt szemekkel.

- De ha lenne valami baj, elmondanád. Igaz? -lehel csókot a nyakamra, minek következtében felszakad belőlem egy apró sóhaj.

- Az attól függ.

- Mitől?

- Hogy mennyire komoly a baj. -mondom, egy nagyot szippantva a levegőből. Teljesen kimerültem... Jelenleg nem vágyom semmi másra csak aludni egy jó nagyot és fel sem kelni csak másnap délután.

- Akkor baj van, de nem olyan nagy? -kérdezi tőlem, ám erre már nem válaszolok, csak hagyom hogy a sötétség urrá legyen, s belecsöppenjek az álomvilágba.