Jeongin, mint minden péntek délután most is az iskola könyvtárában, egy babzsák fotelen foglalt helyet, ölében a történelem jegyzeteivel – bár, ha őszinte akart lenni a mellette elhelyezkedő szőke herceg jobban lekötötte a figyelmét. Fel-fel pillantva füzetéből tanulmányozta a gyönyörű vonásokat, amik alig pár centire voltak tőle. Nem tudott betelni a csodálatos látványával.
Chan ahogy észrevette, hogy a fiatalabb teljes figyelmét megkapta halványan elmosolyodott viszont továbbra is kezeiben tartott regény sorait szuggerálta. Kíváncsi volt, hogy mennyi ideig képes csak rá fordítani az idejét.
- Kicsim, sosem fogott megtanulni azokat a tételeket, ha engem bámulsz – mosolyogva ejtette le a könyvet combjaira és a barna felé fordult felső testével. Csillogó íriszekkel néztek egymással farkasszemet várva a válaszra viszont erre már nem volt alkalmuk. A könyvtár ajtaja hangos csattanással csapódott ki majd két fiatal fiú lépett be rajta, feltartott karokkal, amelyekben egy-egy fegyver pihent. Jeongin osztálytársai. Chan azonnal állóhelyzetbe ugrott és védelmezően párja elé lépett, hogy a rá veselkedő veszélyt a minimálisra csökkenthesse. Kétségbeesett sikoltások pattantak vissza az omladozó falakról ahogy az egyik fegyver hangos dörrenéssel végzett az idős hölggyel a recepciós pult mögött. A barna hajú holt sápadtan tornászta fel magát eddigi kényelmes helyzetéből. Remegő ujjakkal kapaszkodott barátja felsőjébe és úgy lesett át válla felett. Mi történhetett velük?
Jeongin mielőtt még átgondolhatta volna mit is tesz, kibújt párja védelmező teste mögül és lassú léptekkel elindult osztálytársai felé miközben felmérte a kialakult helyzetet. Az egyikük – Changmin – remegő kezekkel szorította fegyverét, ujjpercei teljesen elfehéredtek az erőltetéstől. Szemei könnyektől csillogtak és a kétségbeesés szinte már a homlokára volt tetoválva. Társa ennél sokkal magabiztosabb volt, tudatos volt miden mozdulata, percekkel ezelőtt az ő fegyvere szakította meg a terem csendjét.
- Changmin – alig lehet hallani a barna hajú kedvesen felcsengő hangját, amivel társa figyelmét próbálja meg magára vonni – sikeresen. A fiú rá vezeti tekintetét majd heves fejrázásba kezd.
- Ne gyere közelebb! – rivallt rá ahogy teljes testével felé fordult. Jeongin nyugtatólag felemelte kezeit és kedves mosolyra görbítette ajkait annak ellenére, hogy belül majd' szétvetette a félelem.
- Nem kell ezt tenned, te is csak egy áldozat vagy. Senki nem fog elítélni, ha még most visszalépsz – tett még egy lépést felé, de ennél többet nem mert egyelőre. A vele szemben álló látszólag elgondolkodott az ajánlaton, karjait kicsit lejjebb estek míg szemeiben remény csillant. Sajnos ez nem tartott sokáig, Changmin másodpercekkel később vérbe fürödve terült el a linóleumon. Az ott maradt fiú ajkaira tapasztotta tenyereit, képtelen volt elvezetni a tekintetét az élettelen testről.
- Veled nem akartam csinálni semmit de hát nem mindig alakulnak úgy a dolgok ahogy tervezzük – a fegyvert tartó férfiú beteges mosolyra húzta ajkait ahogy mutatóujját a ravaszra fektette és a csövet a sírás határán állóra vezette. A termet újból hangos robaj töltötte meg, de Jeongin hiába várta, nem következett be a fájdalom amire számított és pólóját sem áztatta át a vörös nedű. Helyette párja lágy mosolya jelent meg előtte. A fiatalabb szemei elkerekedtek és még pont időben kapott az összecsukló test utát mielőtt a padlón kötött volna ki. Arcán patakokban folytak le könnyei ahogy a földre esve magához szorította Chan elgyengült lényét.
- Kérlek ne – fájdalmas zokogása csendre intette az összes ott tartózkodott, még maga a támadó is dermedten figyelte miként a szerelmes pár utolsó pillanatait élik meg együtt.
- Szeretlek Innie, mindennél jobban – az ausztrál tenyerét a síró fiú arcára simította azzal a szándékkal, hogy letörölje a sós cseppeket, de már nem volt ennyi erő benne. Jeongin erősen megragadta barátja kezét és arcához szorítva azt erőtlenül emelkedő mellkasra borult. Kintről szirénák fülsértő zsivaja szűrődött be viszont ez nem tudta érdekelni, amennyire csak tudta magához vonta az izmos alakot miközben szakadatlanul zokogott mások tudtára adva; a szíve darabokra hullott és az egyetlen ember aki ezen segíteni tudta jelenleg karjai között küzd az utolsónak vélt lélegzet vételeivel.
