Figyellek rózsám. Figyellek téged és arra gondolok bár veled lehetnék. Mosolyogsz rám, billegsz nekem; világos szirmaidon a nap fénye kacagva szalad végig, hogy még különlegesebbé varázsoljon – már, ha az egyáltalán lehetséges. Az ablakban ülve figyellek, azt kívánom bár ne lennék bezárva, bár ne a rácsokba kapaszkodva nézhetném táncodat a szellővel. Szeretem hallani éneketeket, kellemes, megnyugtató és még könnyeim is csodálva figyelnek titeket.
Én is szeretnék veled táncolni. Mindig óvva intesz tüskéid miatt, de én azért is vágyakozom utánad – hiszek abban, hogy megpuhíthatom töviseidet. Lehet eleinte karistolná tenyerem, de egyáltalán nem bánnám; a fáradozás mindig eredményt hoz, érted pedig megérné. Viszont be vagyok zárva, színtelen rácsaim nevetnek rajtam, hallják szerelmes gondolataim és gúnyt űznek belőlem. Nevessenek csak rajtam, ők ezt nem érthetik – ők nem tudják milyen érzés szerelmesnek lenni, ők nem érthetik meg szerelmünket.
Ki akarok szökni, veled és a szellővel együtt táncolni – szabad akarok lenni. Ha csak pár percre adatik meg a lehetőség, akkor is élni fogok vele – akkor az alatt a pár perc alatt tapasztalom meg milyen érzés is, amikor él az ember. Az sem zavar, ha töviseid sebeket ejtenek rajtam, lesz bizonyítékom arról, hogy valami csodálatosnak voltam a részese.
Terveket szövők, melyekről te mit sem sejtesz; kifogok szökni hozzád akkor is, ha utána súlyos büntetéseket kell elviselnem. Mit számít egy-egy ütés, ha egyszer végre együtt lehettem veletek? Már azt is elképzeltem miként telne a találkozó – átölelnélek, te viszonoznád, ringanád boldogságtól zokogó alakomat míg apró puszikkal szórnál kócos tincseim közé? Valóban így tennél?
Vagy inkább aggódó tekintettel, elfojtott hanggal zavarnál vissza ketrecembe mielőtt még bárki észreveszi tettem? Szeretsz és nem akarnád látni mit tesznek velem. Mindig lehunyod pilláimat mikor jönnek megbüntetni, de még olyankor is gyönyörű íriszeidre gondolok.
Te gondoltál már arra, hogy közösen megszökjünk, rózsám? Mert én igen. Esténként amikor csillagok pettyezik valódat gyakran eljátszom ezzel az álommal. Szeretem azt gondolni, hogy képesek volnánk rá. Az éj leple alatt, a hold mutatná nekünk az utat merre szaladjunk majd, amikor elég távolra érünk felugrunk a legelső vonatra és elrobogunk a világ végére vagy még annál is messzebb. A vagonban hozzád bújnék, mellkasodra fekve beszélgetnék az ezüst királlyal, ki az arany uralkodóval is közölné a hírt – mikor munkába áll ne ijedjen meg, nem történt velünk semmi baj csak elmentünk, ott hagytuk a zsarnoki birodalmat. Te átölelnél, nem szólnál bele a kellemes csevejünkbe, mindig is olyan hallgatag voltál pedig én nagyon szerettem a hangodat. Főleg mikor énekeltél, akkor volt a legcsodálatosabb.
Hamar visszatérek a valóságba. A rácsok kuncogása visszaránt oda, ahol valóban vagyok – a bezárt szobába. Rád pillantok, te lágy mosollyal hajolsz meg valóm előtt, amit viszonzok. Tisztellek, csodállak, mindennél jobban szeretlek. Gyenge vagyok, izmom egy száll se, közelharcban biztosan alul maradnék viszont miattad mégis erősnek érzem magam. Ha rád gondolok nem érdekel hányszor löknek le a porba, én felállok és egyenes gerinccel várom a következő csapást, mivel te hiszel bennem – én pedig hiszek benned.
Ezért vagyunk mi mások a többiektől, ezért vagyunk erőteljesek – mert van hitünk. Pont akkor léptél az életembe amikor már a hit csak apró lidércfényként erőlködött bennem; de jöttél te és tüzesen fellobbant, hogy örök életre kiolthatatlanul égjen. Mélyreható remény van bennem és ez az, ami életben tart. Ez az amiért én minden nap magamba szívom a mérgezett levegőt, és emiatt vagyok képes talpra állni.
Ki fogok jutni hozzád, rózsám. Szeretlek a töviseiddel együtt, szeretlek lágy szirmaid miatt, szeretlek huncut tekintetet miatt – szeretlek mert te vagy. Megígérem, kijutok hozzád, lágy csókot lehelek remegő ajkaidra és bebizonyítom rajongásom irántad.
Ez... hát nem is tudom pontosan. Mindenesetre itt van
