A tenger habjai nevetve kúsztak ki a partra majd olvadtak eggyé a forró homokkal. Néhány bátor jelentkező elmerészkedik csupasz lábamhoz, megcsiklandozzák talpamat majd vigyorogva térnek eredeti helyükre. Nem igazán foglalkoztam velük, aranyos, gyermeteg lelkek voltak és imádtam őket amiért jobb kedvre igyekeztek deríteni viszont számomra abban a pillanatban az érett szeretetre kellett figyelnem.
A tenger vallomással állt elém én pedig nem tudtam mást tenni, csak hallgatni. Suttogva beszélt, bizonytalan volt, de nem engedte, hogy támogatólag megszorítsam a kezét, csak a habjainak engedte meg a közelembe férkőzést. Csak hallgattam és hallgattam elsuttogott szavait. Közbe akartam vágni, akármit megtettem volna azonban esélyt sem adott rá. Darálta a mondatokat, azt akarta, hogy végleg búcsút mondjuk.
Nem nézett rám, tekintete a lemenő napot figyelte – tudta, ha meglátja arcomon csillogó könnyeket képtelen lesz kimondani a végszót. Erre vágytam, azt akartam, hogy nézzen rám, érezzen bűntudatot, vonja vissza szavait; nem akartam búcsút mondani neki. Szükségem volt rá, ő volt a mindenem, az ölelésére vágytam, semmi másra. Fájt, hogy nem ölelt magához és kedves szavak helyet ilyeneket mond nekem.
A tenger tisztában volt azzal mi számomra a legfájóbb pont. Tudta mitől rettegek a legjobban mégis megtette; ki lépett az életemből. Közel engedtem magamhoz, feltártam neki a legkisebb szobát is a szívemben és abban a pillanatban, ahogy az utolsó kis titok is feltárult, hátrált két lépést. Megérdemli a bűntudatot mégis szörnyen érezném magam amiatt, ha a lelkét ilyen nehéz teher nyomná – mégsem megyek el, képtelen vagyok rá.
A gondolataim ezerrel dolgoznak; mit ronthattam el megint? Túl sok voltam? Megunt? Sosem fogom megtudni, nem fogja elárulni bármennyire is szeretném. Megkérdezhetem akárhányszor ő nem fogja elmondani mert félt – nem tudja, hogy ezzel csak még jobban árt. A félelem, amelyet elűzött, most visszatért.
Hiányzik a tenger, hiányzik a hangja és az ölelése. Még mindig járok hozzá, minden nap leveszem a cipőmet, lesétálok a partra és bokáig a vízbe gázolok mégsem ugyanolyan. Nincs ott, a lelke már messze jár, a Nap és a Hold mutatta utat követi, engem végleg hátrahagyva. Sokszor gondolok arra, hogy elmerülök; nem csak a lábfejemet, hanem egész testemet átölelhetné a víz. Talán, ha alámerülök visszatér hozzám és megment. Talán veszni hagyj; nem vagyok biztos benne melyik lehetőség a kecsegtetőbb. Egyszer, ha lesz elég merszem megteszem. Lemerülök a fenékre, beszélgetek a halakkal és ott megvárom őt – régi bizalmasomat a tengert. Az utolsó lélegzetemig naivan hinni fogok abban, hogy visszatér, csak átmeneti szünet volt. Az utolsó lélegzetem után pedig hálát rebegek neki, neki köszönhetően megszűnt a fájdalom okozta káosz.
Elég zavaros az egész, sajnálom
