A szobában ülök, a szőnyeg rojtjai ujjaim közé csúsznak, törökülésbe húzott lábaim mellett egy fém doboz pihen. Az ablak kitárva engedi be hátam mögött a friss levegőt, nem láthatom mégis érzem kellemes simogatását kipirosodott orcámon. A kicsiny dobozra pillantok, reszkető ujjakkal nyúlok érte és felpattintva a fedelét számolom meg a szálakat. Tizenhárom fehér pont pillant vissza rám. Ha egyet kihúzok, már csak tizenkettő lesz. Talán erre az estére elég lesz.
Felpillantok a tükörre, önmagammal nézek farkasszemet míg ajkaim közé szorítom a rudat majd az öngyújtóval füstöt hívok elő belőle. Halovány szürkeség gomolyog a plafon felé, a téli szél megtáncoltatja majd magával rántja a végtelenbe. A szobában csak egyetlen, tíz pontból álló égősor ad valamennyi fényt. Darabosan mozdulok, leengedem a karom, térdemre támasztom viszont tekintettem még mindig a tükörre tapad. Mintha egy idegen nézne vissza rám, nem saját magam volnék – egy párhuzamos dimenzió kapuja előtt cigarettáztam volna.
Alsóajkamba harapok, felmérem sápadt bőrömet, táskás szemeimet, keressem a hasonlóságot, de nem találom. Mikor aludtam ki utoljára magam? Mikor mosolyogtam utoljára őszintén? Hol vesztettem el magam? Van még időm visszafordulni?
Rád vágyom, az ölelésedre, hangodra – arra, hogy karjaid között elveszve összeomolhassak. Nehéz már tartani magam, egyenes háttal eléjük állni és azt mutatni milyen tökéletes minden. Nem az, soha nem lesz az bármennyire is szeretnék hinni benne. Egy rab vagyok, saját gondolataim börtönébe vagyok zárva és kereshetem akármekkora erőbedobással a kijáratot, nincs.
A tükörképem nevet rajtam, saját magamon nevetek. Szánalmas vagyok, nem kellene tovább küzdenem mégis megteszem. Érted. Mosolyodra gondolva nem tűnik olyan zordnak a világ; kár, hogy eme életben tartó kép egyre inkább halványodik, elveszik és már csak egy nehezen felidézhető emlék marad a múlt messzeségben.
Megjelensz mellettem. Lágy mosollyal ajkaidon fogsz vállamra minek hatására már nem tudom tartani magam. Reszketni kezdek, könnyek teljes erőből törnek elő belőlem ahogy néma zokogásba kezdek. Letérdelsz mellém, magadhoz vonsz, szoros ölelésbe vonsz, amelyből esélyem sem volna kiszabadulni – már nem mintha akarnék. Mint egy kisgyermek az anyjához, bújok hozzád, menedék után kutatva. Már nem érdekel a tükör, már nem érdekel, hogy megkeressem magamat – elvesztem, véglegesen te mégis itt vagy. Talán veled közösen a lelkem újra visszatalál belém.
Elterülök, könnyeim sötétebbé színezik a szőnyeg anyagát. Sírok, zokogok amikor rájövök nem vagy mellettem; elmém játszott velem egész idő alatt. Nem kapok levegőt, a cigaretta kicsúszik ujjaim közül, parázsló vége lángra lobbantja a kárpitot. Levegő után kapkodok, magzatpózba húzom magam, de ettől csak még nagyobb nyomás telepszik mellkasomra. Összeroppanok, véglegesen.
Már nem érzek pánikot, nem félek; nincs mitől. Még egyszer a tükörre pillantok, továbbra is törökülésben vigyorgok le magamra, vidáman nézem végig ahogy bent égem a szobában. Lehunyom a pilláimat, a lángok betakarnak, kedveskedő szavakat suttognak. Vége van, vége van az egésznek, nem fog többé fájni – boldog vagyok, mosolygok.
