Jisung imádta a gyerekeket, Minho pedig imádta Jisung-ot. Ugyan fogalma sem volt arról mégis miként kellene kezelnie egy gyermeket – a saját kistestvéréhez sem volt soha türelme –, viszont több időt szeretett volna eltölteni a fiatalabbal. Ugyan a szőke megígérte, hogy elég, ha társaságot nyújt és egyáltalán nem kell a kislánnyal foglalkoznia Minho mégis bizonyítani akart, hogy ő márpedig képes szórakoztatni egy alig öt évest – kételkedett benne, de az elhatározás már megvolt.
Az idő elég gyorsan telt és még a barna hajú fiúnak sem volt olyan borzasztó, mint ahogy azt először gondolta. Hayun egyszerűen angyali teremtés volt, azonnal ujja köré csavarta a két fiatalt és szinte már rajongva ugrottak minden szavára, kérésére. Minho nagyon is élvezte a napot, mégis, ha csak egy valamit szeretne kiemelni az a mese nézés volt. A családnak minden létező mesének a cd-je megvolt ezáltal az fél órás szülés volt mit is nézzenek a délutáni alvás előtt. Mind a hárman a kanapén foglaltak helyet, Jisung középen ült és a gyermekkel közösen énekelte a tv-ben csengő dalokat. Az idősebb ezt csak lágy görbülettel ajkain figyelte az invitálások ellenére is. Nem akarta elrontani az összképet, pontosan úgy volt tökéletes az egész ahogy volt.
Miután Jisung lefektette a kislányt mosolyogva tért vissza a nappaliba, ahol barátja várt rá. Szó nélkül fészkelte be magát az ott maradt karjai közé, hogy aztán lehunyt szemekkel bújhasson nyakhajlatába. Minho egy finom puszit lehelt a másik feje búbjára ezzel megpecsételve a meghitt pillanatot. A némaságba borult szobában, párját figyelve képes volt elképzelni közös jövőjüket. Látta maga előtt amint egy farm szerű helyen élnek, boldogságban, szerelemben és lányukkal. Lelki szemei előtt felvetült Jisung mása, amitől mosolya még szélesebb lett. Nem tudta eldönteni melyikük lenne a gyönyörűbb.
- Min gondolkozol ennyire?
- Tessék? – Minho azonnal elhessegette képzeteit és visszatért a valóvilágba. A szőke kíváncsi tekintete teljesen megbabonázta, de igyekezett nem elveszni, ismét.
- Nagyon elbambultál. Min agyaltál?
- Csak álmodoztam.
- Ó, miről? – Jisung még jobban felvillanyozódott ezt hallva, ő is egy igazi álmodozó volt, talán ezért is értették meg ennyire könnyen egymást. Izgatottan nyomta fel magát ülő helyzetbe majd lábait maga alá húzva várta a választ. Édes; ez volt az első szó, ami az idősebben felmerült ezt látva.
- A jövőnkkel kapcsolatban tervezgettem. Tudom, nagyon korai ezt kijelenteni, nem is azt mondom, hogy már holnap álljunk is bele, de... csodálatos lenne, ha lenne egy lányunk. Elköltöznénk messzire mindentől és csak mi hárman lennénk mindenkitől távol.
- És lennének állataink?
- Amilyet csak szeretnél.
- Megtanulhatnánk mind a hárman lovagolni és együtt járnánk a közeli mezőre esténk csillagképeket keresni!
- Lenne egy hatalmas kert, amit közösen gondozhatnánk.
- Csodálatos lenne! – Jisung szemei boldogság és izgatottság fényeiben játszottak. A barna hajú nem bírta türtőztetni magát, tenyerei közé fogta a másik arcát majd lassú, érzelmes csókot hagyott ajkain. Fiatalok voltak, felelőtlenek, nem tudhatták mit hoz számukra a jövő, de Minho bizton állíthatta, hogy a fiúvak akarja leélni az életét. Menthetetlenül bele szeretett gyermekies lelkébe, hatalmas szívébe és írókat megszégyenítő fantáziájába. Nem tudott volna kiemelni egyetlen dolgot sem a fiú tulajdonságai közül mit szeret a legjobban benne, egyszerűen az összhatás olyannyira tökéletes volt, hogy lehetetlen nem szeretni. Ezért is ő élete szerelme.
Mostanában nagyon sokat írok Minhoval, talán túl sokat is xdd Bár Minhot ki ne szeretné?
