- Ugyan már, Binnie nincs mitől tartanod! Csak enged el magad – Chan nevetett. A jókedve letagadhatatlan volt, egyenesen ragyogott ahogy a lámpaoszlopot szorongató kisebbet figyelte. Köröket írt le körülötte, könnyedén haladt görkorcsolyájával és bíztatta párját, hogy nem lesz semmi baj abból, ha búcsút mond annak az oszlopnak.
- Elég sok mindentől kell tartanom – rázta meg hevesen a fejét – Koponya törés, kar és vagy lábtörés, ficamok, ájulás. Mit csinálsz akkor, ha beverem a fejem és agyrázkódást kapok?
- Tanultam elsősegélyt, el tudok látni elég sok sérülést – az ausztrál fiú lefékezett Changbin mellett. Finoman simított a görcsösen kapaszkodó ujjakra és igyekezett lefejteni őket, viszont nem járt sikerrel.
- Itt a lényeg! Elég sokat, de nem mindent. Mi lesz akkor velem, ha pont olyan sérülést szerzek, amit nem tudsz ellátni?
- Felhívom a segélyhívót és kisegítenek a bajból. Ez a dolguk – vont vállat még mindig vigyorogva – Nem bízol bennem, Binnie?
- Benned bízom, ezekben a guruló izékben nem – pillantott le a lábára erősített görkorcsolyákra. Szemeiben valódi pánik ült, Chan abban sem volt már biztos párja hogyan jutott el a padtól, az oszlopig.
- Ígérem, hogy végig fogni fogom a kezedet és elkaplak, ha borulni készülsz – ígérte ahogy kinyújtotta a fiatal felé mind a két kezét. Changbin bizalmatlanul végig mérte, de végül összeszedve minden bátorságát, elengedte az oszlopot és ráfogott barátjának a kezeire.
Az ausztrál ajkain önelégült mosoly terült el. Lassú mozdulatokkal elindult hátrafelé magával húzva párját is. A kisebb meredten figyelte lábait, ő nem hajtotta magát, egyszerűen csak gurult, mégis félelemmel teli volt. Chan lágy hangon utasította hogyan is kell mozognia, hogyan tartsa meg egyensúlyát és ezt ő igyekezett is teljesíteni. Az idősebb elégedett volt, mind magával, mind párjával. Lassan, de biztosan eljutottak arra pontra is, hogy a fiú képes volt egyedül is közlekedni, bizonytalanul ugyan, viszont hajtotta magát és eljutottak arra a szintre is, ahol már nem kellett szerelmébe kapaszkodnia.
Changbin egészen hamar már magabiztosan volt képes menni. Büszkeséggel itatott vidám mosoly jelent meg ajkain, ahogy egyedül hajtott Chan mellett. Párja talán még nagyobb büszkeséget is érzett. Mindig örömmel töltötte el szerelmének sikere, függetlenül attól, hogy az apróság, vagy valami nagy dolog volt. Úgy érezte a kisebb vidám nevetése helyre billenti a világ egyensúlyát és minden problémát meg tud vele oldani. Sokan mondák rá, hogy elvakultan szerelmes, de ő ezt soha nem tagadta, nem szégyellte vakságát, hisz olyasvalaki vette el látását, aki teljesmértékben megérdemelte.
Az elmélkedéséből Changbin ijedt kiáltása ébresztette fel. Nem gondolkodott, azonnal a fiú keze után nyúlt és magához rántotta. Elvesztette ugyan az egyensúlyát, de tudott úgy fordulni, hogy a fűben kössön ki, a fiatalabb pedig rajta. Chanból újabb jókedvű nevetés szakadt fel, ahogy meglátta párja ijedt tekintetét. Finoman végig simított arcélén, megengedve magának azt a luxust, hogy tovább is rajta tartsa a kezét, mint elméletileg szabad lett volna.
- Én megmondtam, hogy nem hagyom, hogy bajod essen.
- Idióta barom – csapott a mellkasára Changbin, de nem erőltette meg magát, hogy leszálljon a fiúról – Megütötted magad? Nem fáj semmid?
- Miért? Kapok rá puszit, ha fáj valamim? – vigyorodott el szélesen Chan. A kisebb nem esett zavarba, továbbra is figyelte az alatta fekvőt várva a válaszára.
- Talán.
- A szám az nagyon fáj.
- Jó, akkor nincs baj – nyomta fel magát, de nem jutott messzire, Chan visszahúzta magához, hogy megkaphassa azt, amit akar. Changbin a mondandója ellenére nem ellenkezett, amikor ajkaik egymásra találtak és finom csókot váltottak.
