Köszönöm szabadmintanapfeny-nek, hogy megihlette ezt a oneshot-ot♥
Felix utálta a nyárnak azon fajta időjárását, amely ezen a napon is volt – az esőzésektől fülledt és párás – mégis boldogan, fülig érő vigyorral lépett ki a ház ajtaján. Kissé korábban indult a kelletténél, de volt egy kis hátsó szándék mögötte. Jobb szerette, ha ő vár valakire, mint azt, hogy rá várjanak. Lassú léptekkel közelítette meg a teret, ahol barátjával találkozott közben pedig szabadjára engedte képzeletét. Élvezte elméjének játékát, sokkal szórakoztatóbbá, színesebbé tette az útját. Néhányan gyerekesnek gondolták, de őt ezt egyáltalán nem zavarta, számára ez segített túl élni egy-egy napot és már berögzült neki maga a szokás – na meg ki kell használni mindenkinek saját jó tulajdonságait.
Pontosan öt perccel tizenegy óra előtt megállt a megbeszélt helyen majd fejét kissé oldalra billente járatta tekintetét a tömegen hátha kiszúrja a magas alakot. Barátja mindig szeretett időben érkezni mindenhová és ez most sem volt másképp. Halvány mosollyal rakta el fülhallgatóját táskája kiszsebébe ezt követően pedig szoros ölelésbe vonta a vöröset. Perceken keresztül csak némán álltak egymást szorongatva észre sem véve a morgó embereket, akiknek nehezükre esett kikerülni a párost. Mind kettejük széles ajakgörbülettel váltak el egymástól majd ujjaikat összefűzve indultak útnak. Beszélgetve sétáltak végig az eldugott utcákban, végig át a hídon egészen a kedvenc kávézójukig. A fiatalabb ugyan elővette pénztárcáját, hogy kifizethesse saját folyadékát, Hyunjin cicegve megrázta a fejét és visszadugta a fiú táskájába.
- Csak akkor engedem, hogy kifizesd, ha a következő randit én állhatom – Felix összevont szemöldökkel méregette a magasabbat, de azért hálás volt a kedvenc italáért.
- Persze, hogyne – bólogatott a fekete hajú is – egyáltalán nem meggyőzően. Nagyon jól tudta, hogy kávéval le lehet venni a kisebbet lábáról és ezt ki is használta. Szerette kényeztetni, még ha csak ilyen aprósággal is. Bele törődve a dolgába, az ausztrál fiú belekortyolt a barna lébe majd a papír poharát szorongatva bújt társához és úgy léptek ki a kis helyiségből. Továbbra is egymáshoz bújva indultak újból útra, hogy a híd közepén lévő beugróban helyet foglalva beszélgethessenek. Hol egymást, hol a folyót figyelték, de egy percig sem volt csend. Folyamatosan volt beszéd témájuk, egyik témáról ugrottak a másikra, mindent megbeszéltek, ami csak történt legutolsó találkozásuk óta, apró csókokkal megfűszerezve a perceket.
Az idő túlságosan is gyorsan telt. Fel sem tűnt nekik, de pár óra villámcsapásként telt el. Egyikőjük sem akart hazamenni, együtt akartak maradni a végtelenségig, de erre sajnos még nem volt lehetőségük. Ráérősen pakoltak össze majd indultak vissza a tér felé, ahol a kiindulópontjuk is volt. Az ausztrál fiú búskomor mosollyal ölelte még egyszer utoljára meg az idősebbet majd hosszasan nézett a villamos után, amely elvitte a fiút. Sokkal többre vágyott, még háromszor annyi időt akart a másik mellett lenni, de nem akart hálátlannak tűnni. Áldotta az eget amiért ezt a pár órás találkozott is sikerült megszervezniük és létrehozniuk.
Felix mosolya levakarhatatlan volt ennek ellenére is. Vigyorogva sétált haza a naplementében miközben magában újra lejátszotta a délutánt, amit párjával töltött.
