Jisung feldúlt volt, gyakran veszett össze szüleivel viszont ez az alkalom teljesen eltért a többitől. A fiú mindig is megfeszült, ha kapcsolatáról esett szó – főleg családi körben – és ez most sem volt másként. Először nem is ez volt a vita fő témája viszont mikor édesapja szájára vette fia szerelmének nevét, felborult minden. A szőke nem szégyellve tettét, fennhangon közölte szülőjével gondolatait, talán még kellemesebb éghajlatokra is elküldte a férfit majd feldúltan, maga után jókora erővel becsapva a bejárati ajtót távozott a lakásból. Pattanásig feszült idegekkel sétált az utcákon, telefonját a füléhez szorítva hadarta le párjának a történéseket, aki ígéretet tett neki – pár percen belül már mellette lesz.
Minho tartotta magát szavához, alig tíz percen belül a kisebb mellett termett motorjával. Lágy mosollyal nézett Jisungra, aki ezt látva egy pillanatra el is felejtette miért is volt oly ideges. Mintha a benne tomboló tűzre egy vödör vizet loccsantottak volna, lankadt a lángok erőssége. Alsó ajkát beharapva vetette magát a barna karjai közé és halkan szipogva bújt el a biztonságot jelentő ölelésben. Idegeségtől kicsordult könnyeit Minho gyengéden törölte le orcájáról majd felsegítette a motorra megtört alakját.
Jisung megnyugodott. A motor okozta menetszél felszárította könnyeit és nyugodtságot hozott lelkébe. Elméje kitisztult, a vörös köd felszállt – nem volt más csak ő és az, akit mindenkinél jobban szeret. Fogalma sem volt arról hová tartanak, de nem is igazán foglalkoztatta a kérdés; csak az számított, hogy ketten voltak. A táj elmosódott mérhetetlen sebességük által, de annyit még ki tudott venni a fiú, hogy a várost elhagyva egy sokkal zöldebb, kiesettebb részen haladnak.
- Hol vagyunk? – a kisebb száj tátva ugrott le a járműről amikor megálltak. Az egész terület fákkal volt körbe ölelve, viszont, ami leginkább lekötötte a figyelmét az a kőfal volt, amely velük szemben foglalt helyet.
- Ez kérlek szépen, a lázadó tinédzserek mennyországa – nevetett fel Minho ahogy a kisebb derekát átkarolva, szabad kezével felkapva táskáját közelebb vezette őt – A művészek alkotásai, akiket soha nem fognak megérteni mégis híressé válnak.
- Szóval én is egy drogos művész leszek?
- Nem, te egy példakép leszel, kedvesem – ellenkezett azonnal és egy csókot lehelt a vörös ajkakra – Alkoss, add ki magadból, ami a szívedet nyomja. Mutasd meg azt, amit szavakkal képtelen vagy.
Jisung megfogatta a tanácsot. Átvette a táskát, végig tanulmányozta az összes festékszórót majd neki állt a festésnek. Nem gondolkozott azon mit kellene a falra mázolnia – hagyta, hogy kezei önálló életre keljenek és legmélyebb sérelmeit mutathassa ki. A szőke elvesztette időérzékét, fogalma sincs meddig fújkált a falra, de keze, arca és haja is színárban úszott a végére. Minho végig mellette ült a fűn és figyelte, amint a kisebb önmagából kifordulva körvonalakká formálja szívének legmélyebb bugyrát.
- Ez valami elképesztő lett – a barna teljesen szájtátva figyelte az elkészült művet. Ismerte a szimbólumot, ugyanez a kis lény díszelgett Jisung bokáján és az ő bordája alatt.
- Ironikus, nem gondolod? – a szőke horkantva foglalt helyet Minho mellett és szorosan hozzábújva járatta végig tekintetét a színes medúzán; a kegyelem és nyugalom jelképén. A fiú elképesztően bánt a színekkel, főleg a sötétkék és a lila dominált a műn, már-már azt a hatást keltette, hogy világít az állat.
- Jobban érzed magad, kedvesem? – a barna direkt kerülte a válaszadást, tudta, hogy nem lenne képes azokat a szavakat kimondani, amelyre szerelme vágyik. Megesküdött rá, hogy soha nem fog hazudni neki – és tartja is magát ehhez az elvhez.
Igen, sokkal. Köszönöm –Jisung lágyan elmosolyodott majd egy gyengéd csókot hagyott párja ajkain. Valóbanjobban érezte magát, a benne tomboló feszültség lecsillapodott, már csak egyemlék volt számára semmi több.
Akarok egy medúza tetkót:((
virag022 köszönöm, hogy megihletted ezt a oneshotot♥ egyben ez az engesztelés a karácsonyihoz, puszillak♥
