Enyhén morbid tartalom
Don't leave me folytatása
A hanyagul leengedett redőny lyukain keresztül beszűrődő halovány napfény szabályos mintát vetett a padlószőnyegre. Kintről vidám nevetés szűrődött be, hangos zene szólt és gyermek kacajok szálltak a levegőben. Minden olyan vidám volt, tökéletes napnak ígérkezett. Csak nem nekem. Remegő térdekkel vágtam át a hálószobában, ahol mérhetetlen káosz uralkodott. Ruhák és üvegszilánkok borították be a parkettát a bútorok pedig mind fel voltak borogatva. Tisztán emlékeztem a napra amikor mindezt tettem, amikor kiengedtek a kórházból, amikor belépte a lakásba mindenhol csak téged láttalak, amikor lelki szemeim előtt újra felvillant vérben úszó alakod, amikor a szívem újból darabokra tört. Üvöltve, könnybe lábadt szemekkel tettem tönkre mindent, ami csak a kezem ügyébe került aztán amikor kellően kitomboltam magam csak zokogva omlottam a padlóra és órákig fel sem keltem onnan. Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy soha többet nem láthatom a mosolyodat. Nem fogsz többet a hajammal játszani miközben valamelyik kedvenc mesédet nézzük. Nem fogsz többet hirtelen puszikat nyomni az arcomra miközben közösen vacsorát főzünk. Nem fogod többet lefekvés előtt elmondani mennyire szeretsz. Nem tarthatlak többet a karjaim között.
Utáltam minden egyes percet, amely azóta a nap óta telt el. Síráson kívül nem voltam képes másra, ötletem sincs mikor aludtam utoljára ki magam vagy ettem volna rendesen. Teljesen összetörtem Jeongin, kétségbe voltam esve. Ahogy a tükör előtt állva figyeltem beesett arcomat, amint a szemem alatt húzódó karikák voltak az egyetlenek, amik színt vittek belém elszörnyedtem és rádöbbentem valamire. Képtelen vagyok nélküled élni, csakis miattad volt érdemes minden nap felkelnem és most, hogy te már nem vagy itt, nincs értelme semminek. Elhatároztam magamat abban a percben, újra látni fogom a mosolyodat.
Sietve kapkodtam ki minden létező tablettát és kapszulát a piperés szekrényből, átsiettem a konyhába majd magamhoz véve a tegnap este megbontott bort visszacsoszogtam a hálóba. Hátamat az ágy szélének vetve ültem le a padlóra és az egyetlen épségben maradt képet magam mellé helyeztem. Az első közös nyaralásunkon készült, te nevetve ugrottál a hátamra amikor villant a vakú utána pedig vagy fél óráig csimpaszkodtál úgy rajtam, mint egy koala. Hiányoztak ezek a pillanatok a lelkem maradékja is szilánkosra tört. Némán, könnyeimet hullajtva dobáltam ki magam elé az összes nálam lévő gyógyszert majd felmarkolva őket egyesével ejtettem bele a számba a végén leöblítve a kesernyés itallal.
Először nem éreztem semmit, kezeim közé vettem a fotót és fájdalmasan felnevetve, könnyeimet nyeldesve áhítoztam utánad. Lassan elfogott a szédülés, kábult lettem és elhomályosult előttem a fénykép. Ijedten kaptam fel a fejemet és akkor megpillantottalak téged. Lágy mosollyal néztél le rám, megdorgáltál azért, amit tettem, de felém nyújtottad a kezedet miközben magaddal invitáltál. Végre újból teljesnek érezhettem magam, nem éreztem többé fájdalmat. A szívem még utolsókat verve élte át amint fájdalmas hetek után újból ajkaidra hajolok aztán pedig kézen fogva vezetsz egy szebb világba ahol újból együtt lehetünk.
