Csak saját felelőségre, akinek van türelme
Félelem. Ha valaki belenézve a fejembe, legnagyobb valószínűséggel ezzel az érzelemmel találkozna, ez dominál bennem. Félek a magasságtól. Félek az injekciós tűktől. Félek a betegségektől. Félek a fájdalomtól. Félek a haláltól. Félek az emberektől. Félek a tömegtől. Kényelmetlenül érzem magam tágas szobákban. Sok minden tölt el a rettegés érzetével, de leginkább mégis önmagamtól félek.
Félelem. Rettegés. Pánik.
Akárhogy is nevezem, újra és újra ez ismétlődik bennem. Félek a szavaktól, nem tudom jól kifejezni magam, nem értek hozzá. A gondolataim egyenesen pánikot keltenek bennem. Az elmém egy érdekes hely, már ha van valakinek bátorsága, illetve türelme ahhoz, hogy felfedezze. Nekem nincs, nem vagyok bátor, képtelen vagyok ilyesfajta cselekedeteket végre hajtani. Bátortalanság; talán ez az, ami a legjobban kifejez engem.
Önmagam ellen fellépni nagyon nehéz, főleg, ha nem is ismerem. Én vagyok, több, mint tizenhét éve vagyok ennek a testnek a rabja, de még mindig nem tudom ki is vagyok valójában, mire vagyok képes, mire nem vagyok képes. Nem merek kockáztatni, maradok a biztos úton és hiába nem tartom helyesnek, nem változtatok rajta. Mintha csak zsinóron rángatnának, teszem azt, amit elvárnak tőlem, bele sem gondolva abba, hogy én mit teszek.
Kimerültem, belefáradtam mind ebbe. Félek önállóan gondolkodni egyes dolgokról, mert belekényszerítenek a maguk akaratába. Meg sem fordulhat a fejemben az ellenkezés, mert abból csak baj lesz. Rettegek az élettől. Mert most én nem élek, csak túl élek. Sokáig nem értettem a kettő közötti különbséget, de már világos – még, ha teljesen más ruházatban is jelenik meg az én életemben, mint máséban.
A víztől nem félek. Elmoshat egy nagyobb hullám, belefulladhatok, de nem tölt el kényelmetlen, szorító érzéssel a gondolat. Megnyugtat. A víz számomra a nyugalom. Egy hely, ahova menekülhetnék, mégsem teszem. Nem menekülhetek, mert annak sem lenne jó vége mások szemében. Tartok attól mit gondolnak az emberek, pedig nem is igazán érdekel. Nem fontos, nem is kellene annak lennie, mégis mások elismeréséért küzdők minden percben. Ez is félelemmel tölt el.
Aggódom amiatt is, hogy valóban élek-e. Álmodozó vagyok, a legkisebb gondolatmenet is messze tájakra tud repíteni, de ez másoknál nem így van. Különbözők a többiektől. Ez is megrémít. Baj, ha én más vagyok? Mi történik akkor, ha én más vagyok? Soha nem fogom megtudni, nincs bátorságom ezt felvállalni. Pedig a szívem mélyén kiállnék a szakadék szélére, legyőzném ezzel a magaságtól való rettegésemet és kikiáltanám, hogy én más vagyok, a hangomat pedig a szél messze sodorná. Más vagyok, a félelem épít fel, az emberek félnek, de nem annyira, mint én. Csak ez jár a fejemben. Az emberek nem félnek annyi mindentől, mint én. Az emberek nem félnek maguktól.
Gondolkoztam azon, hogy az ilyen no ship oneshotoknak csinálnék egy külön könyvet és oda áttelepíteném ezeket és akkor ide tényleg csak a stray kidses irományok kerülnének
