Az újdonsült idol

37 - Maszk nélkül

- Mit kérnek? - lépett mellénk egy pincér, amint elfoglaltuk a nekünk tetsző helyet, mely szorosan az épület sarkában volt. Úgy, hogy az ajtóból véletlenül se lehessen belátni az asztalhoz. Maga a hely is igencsak eldugott volt, már értem miért mondta... Ez a kis kávézó az utca végében volt, semmi feltűnő nem volt a bejáratán, - plakát, vagy tábla - mely jelezné, hogy itt igen is van élet, így én is csak a belépés után állapítottam meg, hogy ez igazából egy üzlet. Ennek köszönhetően igazán kevesen foglaltak helyet bent, átfutóban is csekély fő volt, akik csak kértek egy italt, majd el is húzták a csíkot, még a bent tartózkodók nagy része idős volt. De belőlük is csekély mennyiség.

- Öhm - fürkésztem a kezemben tartott lapot, melyen rengeteg ital és pár sütemény szerepelt. - Én egy cappuccinot kérnék - böktem a papírra. Sosem voltam egy nagy kávé kedvelő, egyedül ezt tudtam meginni, de muszáj volt rászoknom, mert néhanapján mikor a kelleténél is korábban keltünk, valahogy fel kellett élesztenem magam. Teát nem szívesen ittam már, figyelembe véve, hogy hamarosan nyár. Az pedig csak télen az igazi. De akkor nagyon imádom és erőszeretettel fogyasztom.

- Én egy Latte Macchiatot - pillantott fel a még mindig maszkban lévő fiú a másikra. Én már egyből levettem, amint helyet foglaltunk, de a velem szemben ülő, jobbnak látta, ha nem így cselekszik, ezzel húzva az idegeimet. Kíváncsi vagyok rá. Ha már tényleg nem rabolt el, akkor igenis tudni akarom ki ő. Kíváncsi természetem van, annyi szent. - A számlát ha végeztünk - intézte a középkorú férfinak szavait, aki csak egy apró bólintás után elhagyta az asztalunkat.

- Ez nem volt túl tiszteletteljes egy nálad idősebbel szemben - böktem arcára, ami kijelentésemnek köszönhetően nem fogadott túl jól. Állapítottam meg az összeráncolt szemöldökéből.

- Mármint mi? - értetlenkedett.

- A maszk. Hiába szokás, de illik nem azon keresztül kommunikálni egy tőled jóval idősebbel - oktattam ki a fiút saját országának illeméről, mire ő csak egy halk kuncogást hallatott.

- Csak elővigyázatos vagyok - közölte. Míg a közeledő pincérre kapta tekintetét és végigkövette ide útját.

- Köszönjük! - hajoltam meg kissé. És magam elé húztam az asztalra elhelyezett italom. - Elment, már leveheted. Ha csak nem akarod előttem is titkolni a kiléted - mosolyogtam a fiúra, miközben a bögrét megemelve kortyoltam bele az italomba. - Habár felettébb nehéz lehet maszkon keresztül inni - mosolyogtam rá.

- Ennyire érdekel ki vagyok? - emelte rám szemeit és úgy nézett egyenesen az enyémekbe.

- Mióta felkeltem ezen agyalok. El sem tudod hinni mennyire ijesztő úgy találkozni valakivel, hogy lövésed sincs mi szél hozta. Ráadásul az én esetemben még egy majdnem ismeretlen városban vagyok. Meg őszintén kíváncsi vagyok ki is vagy te - böktem felé mutatóujjammal, a kirohanásom után, azonban ő csak kezével elkapta ujjam, s leengedte az asztalra kezem. Szemei alatt pedig ismételten megjelentek a mosolyráncok.

- Érdekel kivagyok? - kérdezett ismét. Szemeiben pedig mintha egy fénysugár jelent volna meg, csillantak fel. Míg én csak kurtán bólintottam. - Hát akkor... - hagyta félbe a mondatát, majd mind két kacsóját megemelve simított füle mögé, majd megfogva a mindent rejtő maszk pántjait, lassan leemelte füle mögül... Azonban a maszkot még kis ideig arca előtt tartotta, várakozva egy kis jelre, melyet nemsokára úgy tűnt meg is kapott, ezért óvatosan elemelte maga elől, és az asztal szélére gondosan lehelyezte, tekintetét pedig lassan visszaemelte rám, ezzel teljes egészében megmutatva arcát, melyet rejtegetett. Felfedte előttem magát. Megbízott bennem.

- Erre nem számítottam - nevettem fel, majd hajtottam le fejem, ezzel leplezve zavaromat. Nem rá számítottam. Rá, semmiképpen.

- Nézz rám - szólított meg lágyan, még én csak óvatosan megráztam kobakom. - Kérlek - nyúlt gyengéden állam alá, mintha valami porcelánbaba lennék,  s emelte fel fejem kényszerítve ezzel, hogy ráemeljem tekintetem. -Szia. -köszönt ismételten, majd egy halvány mosolyra húzta ajkait, ezzel megmutatva nekem az okot, ami miatt hihetetlen kíváncsi voltam. Egyből megértettem miért tűnik el szeme, és mitől jelennek meg mosolyráncai. Édes mosolya volt.

- Szia, Jimin - köszöntem félénken.

- Ó! - tátotta el száját. - Akkor tudod ki vagyok - szontyolodott el egy pillanat alatt. - Azt hittem, nem ismersz. Így nyilván azért találkoztál velem, hogy hamarosan kérj egy képet, aláírást. Amit aztán kiposztolhatsz a barátaidnak. Téged is csak a színpadon fellépő énem érdekel, igaz?! - komorodott el tekintete egy pillanat alatt, nem kiabált, nem hangoskodott. Semmi feltűnést nem keltett. Csupán halkan, szinte magában őrlődve sziszegte fogai közt szavait. Szemei pedig nem leplezték túl jól a fiú érzéseit. Mindent kitudtam olvasni sötét szembogaraiból. A reményt, csalódottságot, és a félelmet. Bár utóbbit nem tudtam hova tenni. Mimikája ennek mégis ellentétét mutatták. A semmit. Csak semleges arccal fürkészte enyémet.

- Mi? - lepődtem meg halk kiborulásán. Egy színpadon álltunk mindketten, évekig hallgattam a legjobb barátnőm ábrándozását róluk, mégsem tudtam ki ő. A nevét is csak azért jegyeztem meg, mert már láttam a stúdióban, s azt is csak a debütálásunk napján tudtam meg. Nem ismertem se őt, se a bandát amiben játszott. Szimplán egy - egy sztorit hallottam róluk. -Már megbocsáss! - ráztam meg a fejem, és ejtetem le magam mellé kezeim. - Miből szűrted le mindezt? -kérdeztem kimérten, még tekintetem erősen az övébe vezettem. Tudom, itt ilyet nem szokás, nem szemezünk akárkivel, de én ezzel most mit sem foglalkoztam. - Honnan szedted azt, hogy ismerlek? - kérdeztem ismét. Szinte eltüntetve belsőmben az eddigi zavarom a fiú kilétével kapcsolatban. Hisz, hiába volt egy világhírű idol, én pedig egy rocky banda tagja, nem tűrtem el ha valaki alaptalanul vádol.

- Mindenki ezt csinálja - susogta. - Te is ezt akarod? - vált kétségbeesetté tekintete. Hangulatingadozásai pedig még engem is összezavartak.

- Már miért akarnám? - húztam össze szemöldököm. - Nem ismerlek, Jimin. A neved tudom egyedül és ezt is a debütálásunk napján tudtam meg - magyaráztam. - Otthon évekig hallgattam a barátnőm csacsogását egy Bts nevű bandáról, de sosem láttam az arcotokat. Csak egy dalotokat hallottam, az is az volt amit legutóbb előadtatok - mondtam. - Sajnos, nem volt időm követni minden csapatot, lefoglalt a gyakorlás, majd a debütálás. Esélyem se volt tudni ki is vagy. -magyaráztam el neki. Még ő száját résnyire nyitva bambult a szemebe.

- Én... Én annyira sajnálom - sütötte le tekintetét, majd óvatosan meghajolt. - Nem akartalak lerohanni - magyarázta kétségbeesetten, még én egy mosoly kíséretébe ráztam meg a fejem.

- Ez meg sem történt. Oké? -nyújtottam felé kisujjam, melyet ő elfogadott, s kulcsolta össze ujjaink.

- Kezdjük inkább elölről - javasolta. -  Park Jimin vagyok. Örülök a találkozásnak! - hajolt meg egy mosoly kíséretében, mely minden kétség nélkül meglágyította szívem.

- Kovács Rebeka. De hívj csak Bekának, itt mindenki így szólít - vigyorogtam rá. Ezzel pedig meg sem történtnek nyilvánítottuk az előbbieket. Hisz a kiakadásom ellenére igazán átéreztem helyzetét. Biztosan sokan ki akarták használni szegény fiút. És biztosan sokan meg is bántották így. De ez is egy velejárója az idol életnek...

Az egész este nagyon jó hangulatban telt köztünk. Én is megismertem őt. Ő is engem. Valójában egész későn is értem haza, mivel miután megittuk az italunkat, még órákig beszélgettünk a kis üzletben, utána pedig a maszkjaink társaságában - természetesen - elmentünk sétálni a környékre, végezetül pedig majdnem a dormunk épületéig elkísért, egy olyan távig, ahol nem láthatott egy kamera sem.

- Köszönöm az estét. -húzta le álla alá a maszkját és vigyorgott rám.

- Én köszönöm, hogy elhívtál! - viszonoztam gesztusát. - De nekem mennem kell, különben a többiek leszedik a fejem, mert későn értem haza - nevettem fel, míg ő követte példám.

- Jó éjszakát... - lépett elém, s nyomott egy óvatos csókot a homlokomra. Mely miatt én csak zavartan sütöttem le szemeim. - Majd még beszélünk - kacsintott, majd a maszkját felhúzva integetve ellépett mellőlem és indult egyenesen haza.

- Neked is - motyogtam magamnak, mintsem neki. Habár édes mindegy, ő úgysem hallotta volna már.



Sziasztok!

Itt mi történik? Ki számított Jiminre, és a kirohanására?