Az újdonsült idol

8 - Felhők felett

- Na, izgulsz már? - huppant le a mellettem lévő ülésre a keresztapukám.

- Persze, hiszen egy repülőgépen ülők, és indulunk Koreába - nevetek fel.

- Nem, úgy értem - mosolyodik el - Izgulsz a meghallgatás miatt? - pontosította a kérdését.

- Reméljük a legjobbakat. Ha nem sikerül, legalább elmondhatom, hogy a nyáron nyaraltam Dél-Koreában - pillantottam felé, vigyorogva.

Az út további részében nem igazán beszélgettünk semmi izgalmasról, csak az olyan tipikus "gyors" témákról, mit az iskola, barátok és persze a felnőttek kedvenc témájáról, a fiúkról.. Miért van az ha már idősebb vagyok, minden második ember vagy családtag megkérdezi, hogy van-e barátom, vagy akár tetszik-e valaki?! Jó, ezen igazából nem lepődők meg, mert a keresztapám, vagyis Imi soha nem akadt fenn az ilyesmin és képes ő tuszkolni, hogy az a például barna hajú fiú nem-e tetszik nekem. Néha rosszabb mit egy lány, ha fiú témáról van szó. Habár, ha ezeket a magánakciókat apa megtudná, biztosan kitekerné a nyakát a saját testvérének is.

Egy idő után persze már nem igazán volt miről beszélgetnünk, az előttem ülő barátnőm pedig aludt, így persze őt nem tudtam zavarni, mivel felkelteni nem akartam. Ezért a mellettem lévő kis ablakon kezdtem el kémlelni a felhőket, a kezemben lévő kamerámmal csináltam pár fényképet az alattunk pihenő fehér rengetegről.

A repülőn nem maradtunk sokáig, mivel át kellett szállni. Így hát Finnországban landoltunk. A következő járat csak egy óra múlva indul, szóval átváltottunk turista módba és úgy fedeztük fel az itteni repülőteret. Vagyis, inkább csak a kisboltokat, mivel kellett venni valami ehetőt is, nem rövid az út Koreába, mi pedig nem terveztünk éhen halni. Hiába lesz a gépen étel, lehet, hogy én szívesebben ennék valami nem repülős kaját. Így hát vettünk rengeteg péksüteményt, pogácsát és hasonlókat. Illetve kettő egy literes ásvány vizet. Hiába hoztunk otthonról is útravalót, inkább biztosra megyünk. Legyen inkább több, mint kevesebb. Hiszen egy majdnem tizenkét órás útról van szó.

Mivel kissé késésben voltunk, futva rohantunk becsekkolni. Magunk után húzva a bőröndjeinket és azt az egy kettő kisebb táskát.

Ez a repülő valamivel minőségibbnek néz ki az előzőhöz képest, nagyobb és sokkal több férőhelyes mint az kívülről gondoltam volna. Három sorban vannak az ülések, továbbá mindegyik sorban ugyanennyi hely van. Nekünk szerencsére egymás mellé szól a jegyünk így a kijelölt ablak melletti sorba el is foglaltuk az üléseinket. Melissza az ablak mellett ült a jobboldalamon, Imi pedig a szélén a balomon. Én meg középre kerültem. Az út elején még beszélgettünk, de mind a ketten nagyon hamar elaludtak, annyi különbséggel, hogy a barátnőm közben zenét hallgatott.

Ilyenkor pedig jön az a rész, mikor nekem fel kéne találnom magam és nem unatkozni, igaz? Ez valahogy nekem most nem sikerült. Tíz perc után már olyan dolgokon gondolkoztam, hogy a felhők miért tűnnek olyan puhának és tényleg olyan puhák-e mint amilyennek látszanak?

Azonban egyik pillanatról a másikira megszállt az ihlet és kutakodni kezdtem a kézipoggyászomban hátha megtalálom azt a kis füzetet amit még reggel dobtam bele a táskámba.

Szitkozódva húzom be újra a cipzárt a fekete táskán és húzok ki egy másikat. Sehol nem találom. Pedig beletettem.. Gondolkozz Rebeka! Hova tetted el? Istenem csak had találjam meg.

Mintha csak meghallották volna a könyörgésem akadtam bele a füzetecskébe. Így hát mosolyogva emeltem ki a táskából egy ceruzával együtt.

Kinyitottam egy üres oldalon és körmölni kezdtem. Eszembe jutott egy nagyon jó versszak amit szerintem beleépíthetnék az új dalomba. A lap szélére lefirkantottam azt a három kis sort, majd dolgozni kezdtem a dalon. Nem csináltam semmi érdekeset reggel óta, de szerintem egész jó téma lehet az utazás és a közben érzett érzelmek és gondolatok összefoglalása. Így hát leírtam mindent, azt is, hogy félek attól ami a megérkezés után fogadni fog. Tényleg mindent.

Néha-néha megálltam és átolvastam a sorokat, gondolkoztam egy-egy rímen, vagy egy kisebb mondaton, ami illene a szövegkörnyezetbe.

Elfeledkeztem a külvilágról és összpontosítani kezdtem a dalra. Fejben énekelgettem a sorokat, hogy a hangzás is minél tökéletesebben menjen. Egy kék tollal aláhúzogattam a magasabb hangokat, egy pirossal pedig a hajlításokat. Habár nem igazán akart összeállni a dal hangulata, én megpróbáltam mindent. Valami hiányzott. Akárhányszor áténekeltem fejben a dalt, akármit is javítottam a szövegen nem volt semmi ötletem.

- Írhatnál bele rap részt is. Az feldobná - szólalt meg mellettem a keresztapukám. Hangjára összerezzentem és felnéztem rá.

- Úgy gondolod? - kérdeztem kíváncsian, majd amint észbe kaptam összezártam a kék kis füzetet és próbáltam takarni. - Nem láttál semmit! - rivalltam rá hirtelen.

- Nyugi már. Szerintem nagyon jó lett. Nekem tetszik. Mutasd csak! - tartja a kezét, mire én sóhajtva nyújtom át neki a füzetecskét. Kinyitja és olvasni kezdi a sorokat, néha-néha pedig felnéz. - Szerintem valahova ide kéne rakni. Illetve jól hangzana ha a rap szókimondóbb lenne mint a dal többi része - mutat a második és a harmadik versszak közé, majd mosolyogva nyújtja vissza.

- Te ehhez is értesz? - néztem rá tátott szájjal.

-Persze, hiszen már nem egy dalt szereztem - ránt vállat. - Na meg producerkét végeztem Japánban. Mivel eleinte tanulni mentem ki, a munka meg ott tartott - mesélte.

- Ezt eddig miért nem mondtad? - néztem rá kételkedve. Nem hiszem el hogy tizenhat év alatt még nem volt képes egy ilyen dolgot megemlíteni.

- Nem kérdezted - vette elő a telefonját.

- Ch - nevettem fel. - De köszi a tippet, javítani fogom - pillantottam az ölemben pihenő füzetre.

- Máskor is. Ha elakadsz, nyugodtan szólj. Ha tudok segítek - tette fel a fejhallgatóját, ezzel lezárva a beszélgetésünket.

Egyik pillanatról a másikra lekapcsolták a fényeket. Így a repülőre sötétség borult. Csak néhol lehetett csak látni egy-egy kisebb fényt amit a telefonok vagy laptopok adtak. Kissé felemelkedve az ülésemről konstatáltam, hogy az emberek nagy része aludt. Visszaülve, a telefonom órájára pillantottam ami még csak két órát mutatott, szemöldök ráncolva néztem a a repülőn feltüntetett digitális órára és legnagyobb meglepetésemre az már este kilenc órát jelzet. Először nem értettem a helyzetet, majd képzeletben homlokon csaptam magam, mivel megfeledkeztem az időeltolódásról. Már lassan négy órája utazunk.. De még mindig vissza van vagy hét óránk..

-  Beka, kelj fel. Mindjárt leszállunk. - bökdösött a mellettem ülő lány. Hmm, úgy tűnik elaludtam..

- Hol vagyunk? - törölgettem a szemem.

- Lassan Dél-Koreában. Kösd be magad - utasított. Bekötöttem az övem, de nem kellett sokat várni már le is szállt a gép.

Hát, üdv Korea!