The Tightest Bond

22.

DAMON

Amikor kinyitottam a szemeim megláttam Lana-t, ahogyan szorosan hozzám bújva fekszik mellettem. El sem hittem, hogy a tegnap esti tényleg megtörtént, de az, hogy itt feküdtünk ruhák nélkül, ölelkezve, bennem pedig olyan érzések kavarogtak mint még soha, az elég bizonyíték volt arra, hogy lefeküdtünk. Halkan felkeltem mellőle és a kis konyha részben elkezdtem előpakolni a reggelire hozott gofrit nutellát és epret. Szépen kitettem két tányérra. Ránéztem az órára ami már tíz óra tizet mutatott. Nem akartam felkelteni Lana-t, de tudom mekkora hétalvó tud lenni és csak délig lehetünk a hajón, így nem volt választásom. Visszafeküdtem mellé és simogatni, puszilgatni kezdtem a bőrét. Lana mozgolódni és nyöszörögni kezdett, aztán sűrű pislogás közben felnézett rám.

- Szia! Jól aludtál? - kérdeztem.

- Ühüm... - hümmögte, miközben visszacsukta a szemét és hozzám bújt.

- Nem akartalak felkelteni, de csak délig a miénk a hajó. - Lana ismét hümmögött de nem mozdult meg. - Van reggeli is. - erre azonnal kipattantak a szemei és fel is ült.

- Mi az? - kitakarta magát és a pult felé kezdett menni, ahol a két tányér volt. - Uuuu gofri! - harapott nagyot az egyik adagba. - Imádom!

- Na szép, itthagysz a kajáért. - keltem fel én is és odamentem mellé.

- Bocsi. - mondta, aztán kaptam egy vígasztalós csókot. - Miért kell hamar visszamennünk?

- Szombat van. Ma este meccsünk lesz.

- Hm, tényleg el is felejtettem. De ki nem hagynám.

- Még szép, a személyes szurkolócsapat igazán fontos a nyeréshez.

- Aha, persze. - vágta rá. Mindketten megettük a reggelit, aztán elindultunk vissza a partra. Én vezettem a hajót, Lana pedig mellettem ült. Átkaroltam, ő pedig a vállamra hajtotta fejét. - Jól vagy? - kérdezte.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőle. Nem semmi kis esténk volt. - erre csak a szemeit forgatta.

- Velem minden oké, de te fáradtnak tűnsz.

- Nem vagyok fáradt.

- Egész héten dolgoztál.

- Igen, de tényleg nincs bajom.

- Rendben. - mondta, de egy darabig még vizslatott. Mikor kiértünk kikötöttem a hajót aztán átpakoltuk a cuccainkat a kocsiba. Hazavezettem, onnan pedig jó pár csók után engedtem csak haza Lana-t. Bent alig, hogy átöltöztem és ledobtam magam a kanapéra, Chad hívott, hogy szüksége van rám a műhelyben, így azonnal le is mentem besegíteni, de a meccs előtt másfél órával hazajöttem lezuhanyoztam, átöltöztem és nem sokra rá meg is érkezett Seb, hogy elvigyen.

A forgatókönyv a szokásos volt. Taktikai megbeszélés, bemelegítés, aztán a meccs. Jó játék volt élveztem, pedig nem ez volt életem leglazább játéka, de tetszett és mi álltunk nyerésre. A félidőre kifulladtam, nagyon sokat kellett futnom és az egész szünetet a fűben ülve pihentem ki. A harmadik negyedben erősen éreztem, hogy fáradok, de nem adtam fel, nyomtam tovább, mert tudtam, hogy a csapatnak szüksége van rám. A negyedik negyed elejére koncentrálni is nehéz volt már, de alig van vissza a meccsből és még mindig nyerésre állunk. Nálunk volt épp a labda. Kezdtünk én pedig futottam előre, de néztem hátra, hogy pontosan el tudjam kapni a labdát. Mikor a kezembe szállt, kicseleztem egy védőt aztán futottam a célterületre. Már csak harminc... húsz... tíz... Két lépés választott el, amikor oldalról egy másik védő belém csapódott. A földre terített, de a fél testem így is belógott a vonalon belülre. A labda kigurult a kezemből, a védő leszállt rólam, de én nem tudtam felállni. Sötét foltok gyűltek a szemeim elé, aztán magukkal is ragadtak.

LANA

Mindenki egyszerre ugrik fel, ahogy Damon megszerzi a touchdown-t. Adi is a nyakamba ugrik. Aztán az őrjöngést hirtelen csend váltja fel és akkor mindketten a pályára nézünk. Az ellenfél védője leterítette Damon-t, de már nincs rajta, Dam viszont nem mozdul. Ijedten markolom meg Adi kezét. A bátyám és az edző rohannak hozzá először a csapat többi tagja utánuk, de miután odaérnek az orvosok és az edző elkiabálja magát, hátrébb lépnek, ezzel teret hagyva nekik, de előlünk takarnak mindent. Végig rohantam az első soron és megálltam hozzájuk legközelebb. Tristan állt a kör szélén ezért odakiáltottam neki, hátha meghallja. Szerencsém volt, mert hátrafordult, aztán odakocogott hozzám.

- Mi van vele? - kérdeztem kétségbeesetten.

- Nem tudják. Úgy néz ki nem tört el semmilye és kicsit alacsony a pulzusa, de ennél többet nem tudnak. Próbálják észhez téríteni, mert még mindig nincs eszméleténél, de hiába nem nagyon reagál rá. - ekkor láttam, hogy ráemelik a beteghordóra és elkezdik levinni a pályáról. Seb futott oda hozzánk.

- Beviszik a kórházba, menj el az anyukájáért és vidd be hozzá. - bólintottam és azonnal el is indultam ki a kocsihoz. Pont láttam ahogy a mentő kikanyarodik a suli elől és szirénázva indul el a kórház felé. Damon-ék házáig fogalmam sincsen hogyan jutottan el, ugyanis végig azon kattogott az agyam, hogy jól van-e. Dam anyukája, alig hogy elhadartam mi történt már be is szállt a kocsiba. Mindketten idegesek voltunk és így rohantunk be a kórház ajtaján is. A recepción rögtön kaptunk eligazítást és végig menve a megfelelő folyosókon elértünk a megadott szobáig. Damon anyukája benyitott az ajtón és amikor meglátta az ágyon fekvő fiát azonnal odarohant hozzá. Hátrasimította a haját és homlokon puszilta. Egy nővér és egy orvos lépett mellém, de amikor meglátta bent Dam anyukáját odament hozzá. Odaléptem mögé, mert én is tudni akartam, hogy mi van a barátommal.

- Ön az anyukája? - kérdezte az orvos, miközbem a nővér tevékenykedni kezdett Dam körül.

- Igen, én. Mi történt?

- A fia kihajtotta magát, ezért a szervezete teljesen kimerült. Pár napig bent tartjuk és adunk neki minden szükséges vitaminból, de nem lesz semmi baja. Ezentúl azonban figyelnie kell rá, hogy mindig egyen, igyon és aludjon rendesen. Még túl fiatal ehhez. - még beszélgettek pár percig aztán az orvos kiment. Írtam egy üzenetet a bátyámnak, aztán leültem a kórházi ágy másik oldalára és megfogtam Damon kezét.