Stay Strong [YOONMIN] |SZÜNET|

5.

-Biztos jól vagy?-kérdezte aggódóan Tae, mire felkaptam a fejem.

-Mi van?-néztem rá értetlenül.

-Nagyon sápadt vagy. Minden rendben?- tette fel a kérdést újra.

Igazából nagyon izgultam a séta miatt. Féltem, hogy rosszul sül el az egész. Bár ez engem miért foglalkoztat? Ez csak egy séta.

-Igen jól vagyok. Csak egy keveset aludtam az éjjel.- magyaráztam meg neki.

-Hjaaaaajjjjjj- sóhajtott fel a barátom. - Mikor lesz már vége?

-Tae nagyon látványosan szenvedsz - kuncogtam fel.- Ránk fog szólni a tanár. - figyelmeztettem.

És mintha csak ennyi kellett volna neki, a tanár kiabálni kezdett a mellettem ülővel.
-Kim Taehyung! Ennyire untatja az anyag?! Mert ha igen, akkor ki lehet fáradni!

Tae csak összébbhúzta magát a széken. Innetől csendben vártuk az óra végét, ami nagy nehezen el is jött. Amikor kicsengettek, kapkodva nyúltam a táskámért és hanyagul dobáltam bele a felszerelésem. Gyorsan elköszöntem a barátomtól, aki annyit fűzött hozzá, hogy "Hódítsd meg, Rómeó", mire csak bemutattam neki. Futottam az auláig, de Yoongi még nem volt ott. Megálltam az egyik ajtóhoz közeli oszlop mellett és vártam. Nagyjából 10 perc múlva a lépcső alján megjelent az idősebb. Egy nagy fekete pulcsi volt rajta, szaggatott fekete nadrág (természetesen fekete, mert fő a változatosság) és egy baseball sapka, amit az arcába húzva viselt. Ráérősen sétált oda mellém, megállt és kérdőn nézett rám.

-Mehetünk? -kérdezte. Ettől az egy mondattól is annyira zavarba jöttem, viszont nem értettem miért. Kezdtem teljesen összezavarodni.
-P...p...persze.-dadogtam. Mi a bajom? Miért dadogok? És miért jöttem zavarba? Bár tőle ki ne jönne zavarba, olyan jól néz ki! Várjunk mi? Szerintem agyamra ment az élet.
Végül nem tett semmilyen megjegyzést szóval elindultunk.
-Egyébként ahhoz képest, hogy december van, nagyon is kellemes az idő- törte meg a közöttünk lévő kínos csendet Yoongi.
-Öhm.. Igen, 14 fok van-mosolyodtam el, kicsivel közelebb lépve hozzá.
Yoongi lassan sétált, a tájat nézve. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor ránéztem. Az idősebb rámnézett, mire azonnal lehajtottam a fejem és egy apró kavicsot kezdtem rugdosni.
-Ide valósi vagy?- Kérdezi halvány mosollyal az arcán.
-Nem-emeltem fel a fejem és Yoongira néztem- Busanban születtem, és ott is laktam 18 éves koromig.

-Tehát az egyetem miatt laksz itt- egyszerűsítette le a mondandóm.

-Pontosan-bólintottam, mire felkuncogott
-Én sem vagyok itteni, de tudok egy elég jó helyet. Gyakran járok ki oda gondolkozni. -mondta és rám emelte tekintetét.

-Elmehetünk o..oda, ha
gondolod-dadogtam, mire felnevetett.

-Kicsit veszélyes hely-jelentette ki és begyorsított, én pedig alig tudtam követni.

-Itt is vagyunk-jelenti ki büszkén.

-Yoongih..-sóhajtotam fel a térdemre támaszkodva.

-Nem haltál meg, ne nyavajogj!-nézett rám szúrós tekintettel, amitő kicsit megijedtem.

-Ott egy pad, üljünk oda! -mutatott a pár méterre lévő padra.

-Te hova valósi is vagy?-néztem rá kérdőn, mivel még nem árulta el .
-Jaa hát-foglalt helyet - Daeguban születtem, és mindeddig ott éltem.
-Értem-mondtam lehajtott fejjel.
Miért akarom, hogy megálljon az idő? Hogy ez a pillanat sose érjen véget? Mi történik körülöttem? Mibe kerültem bele?

A gondolkodásból Yoongi zökkentett ki, ugyanis a combomra tette a kezét, amitől megremegett a testem és egy aprót "ugrottam". Még soha senki nem ért hozzám a családomon és Taehyungon kívül, ilyen módon. Különös érzés kapott el ismét.
-Jaj ne haragudj- vette el hirtelen a kezét.
-Semmi baj-mondtam reménykedve, hogy visszateszi, de nem vált be.
-Csak azt akartam kérdezni, hogy mi ez a dolog a barátnőd és közted?- tette fel a kérdést, amitől egy rossz érzés kerített hatalmába.

- Hát tudod, nem egy bulin akartam azt..azt a..-próbáltam célozgatni.
-Igen értem.
-Most pedig az egész iskolának elmesélte és magát sajnáltatja, engem pedig az eddiginél is jobban gyűlölnek,szekálnak az emberek-hadartam el neki az egészet, mire aggodalmat véltem felfedezni a szemeiben. Annyira gyönyörű szeme van..
-Ez mekkora ribanc! -kelt ki magából Yoongi én pedig akaratlanul is felnevettem.
-Mi még együtt vagyunk..-Jelentettem ki a hajamba túrva.

Nem válaszolt csak egy "Te egy baszott nagy idióta vagy" nézéssel ajándékozott meg. Igazán kedves, bár igaza van.
-Amúgy van tesód?- tereltem a témát.
-Igen, van- bólintott. -Jiwoonak hívják. Nagyon aranyos lány. Három évvel idősebb mint én. Ő Daeguban maradt, ott kapott munkát. - magyarázott teljes beleéléssel. Látszott rajta, hogy szereti a nővérét. Csillogott a szeme is. Olyan aranyos.

-És veled mi a helyzet? - forfult felém.
-Én egyke vagyok. Bár Tae inkább hasonlít testvérre mint barátom. Harmadikban jött át a mi sulinkba, és osztálytársak voltunk. Az első perctől nagyon jól kijöttünk és szétszedhetetlenek voltunk. Gimibe együtt jártunk, végül pedig elhatároztuk, hogy ide is ketten jövünk.

Yoongi végig mosolygott, érdekelte amit mondok és ez fordítva is így volt. De vajon miért érdekli? Miért törődik velem?
-Kezd sötétedni- mondtam az eget bámulva.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, csak felpattant és hazafelé kezdett menni.
Követtem és láttam, hogy lehajtott fejjel sétál. Szomorúnak nézett ki, nem értem mi lehet a baja 1 perce még tökre vidám volt.

-Miért vagy velem ilyen kedves?- szaladt ki a számom a kérdés.
-Tudod-lassított a tempóján- Megérdemled-mondta és a másik irányba fordította a fejét.

Ez az egy szó, egy új érzést váltott ki belőlem. A gyomrom görcsbe rándult, a szívem hevesebben kezdett verni, hatalmas gombóc keletkezett a torkomban és libabőrös lettem. Minden apróbb tünet amit eddig tapasztaltam, most egyszerre jött ki rajtam. Valóban kedvelem Yoongit? Nem Jimin. Csak a fáradtság beszék belőled, nyugtattam magam.

-Mi a baj?-próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, de lehetetlen volt.
-Semmi Chim. -most először becézett, és rendesen bele is borzongtam.
Éreztem ahogy az arcom egy hatalmas paradicsommá válik, de hála istennek eleg sötét volt ahhoz, hogy ezt ő ne vegye észre. Mit művelsz velem Yoongi?

Legalább 1 órát forgolódtam aznap este. Csak Yoongin kattogott az agyam. Bármi amivel egy pillanatra is el tudtam vonni a figyelmemet róla, rá emlékeztetett. Végül nem tudom, milyen csoda folytán,de sikerült elaludnom. Köszönöm Istenem.

2019.10.06.