Stay Strong [YOONMIN] |SZÜNET|

21.

Kómásan baktattam ki a konyhába 27-e reggelén.26-án semmi érdekes nem történt. Be kell vallani, a sorozatok nagyon jó dolgok. Az egyetlen dolog amit abban a pillanatban szerettem volna az egy nagy csésze kávé volt.
Azt sem tudtam hol áll a fejem, így a koffeinbomba elkészítése elég sok időt vett igénybe. Emellé összeeobtam egy rántottát, amivel mellesleg majdnem leégettem a fél kezem.
Nyugodtan falatoztam az asztalnál, mikor a telefonom rezgett. Most komolyan? Az embereknek tényleg nincsen semmi fontos dolga ilyenkor?
Rögtön félrenyeltem a falatot, amikor megláttam, ki is írt nekem.

Min Yoongi
Szia
Remélem ébren vagy
Átmehetek?

Tessék? Ezt nem értem. Miért akar átjönni? És miért most? Oké, az tény, hogy nem voltam ellenére semminek amit vele közösen csináltam, de erre akkor sem számítottam.

Park Jimin
Szia
Ébren vagyok
Gyere nyugodtan
Mikorra jönnél?

Min Yoongi
10 körül jó?

Park Jimin
Igen
Várlak

Várjunk. 10-re. Most 9:27 van. A rohadt életbe! Mindjárt jön, én meg olyan vagyok, mint egy hulla! Futva mentem a fürdőbe, hogy embert varázsoljak magamból.
A készülék, amit az asztalon hagytam még egyszer jelzett.

Min Yoongi a becenevedet a következőre állította be: ChimChim❤

Az ott egy szivecske? Egy szivecske? Yoongi kérlek, ne most hozd ki belőlem a szerelmes tinilányhoz hasonlítható énemet!
Nekem is adnom kellett volna neki valamilyen aranyos nevet. De mit? És eközben még az idő is rohamosan telt.

Min Yoongi becenevét a következőre állítottad be: Yoongs❤

Ha ő adott szivecskét, akkor nekem is szabad, nem?

Az órára pillantva realizáltam, hogy tíz percem maradt a végzős érkezéséig. Ennyire szerintem még sosem kapkodtam. Öt perc alatt átöltöztem és nagyjából rendet raktam. Díjat nekem, profi vagyok!
Pontosan tízkor csengettek. Remegve nyitottam ajtót, ahonnan egy nagyon jókedvű Yoongi nézett vissza rám. Beinvitáltam őt házba. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a gyűrű még mindig az ujján van. Nem mintha én nem hordanám mindig. Minden egyes percben.

- Miújság? Hogy-hogy átjöttél? - kérdeztem rá, amikor helyet foglaltunk a nappaliban.
- Hiányoztak az aranyos butaságaid, Jiminie. - mosolygott rám. Te jó ég, az a mosoly. - Meg az sem elhanyagolndó, hogy falra mászok otthon. Ne értsd félre, imádom Jiwoot, jobbat nem is kívánhatnék, de néha túlpörög. - sóhajtott egy nagyot. A kis meséjére vigyorognom kellett. Látszott rajtuk, hogy nagyon jó testvérek.
- Most például mivel megy az agyadra? - döntöttem oldalra a fejem.
- Jelenleg azzal, hogy meg van győződve arról, hogy nekem tetszik egy bizonyos ember, de nagyon nagy tévhitben él. - rázta a fejét. - Aktuálisan ezen vitatkozunk.
- Miért, egyébként tetszik valaki? - tettem fel a kérdést. - Akár bárki más?
- Nem tudom. -egy újabb sóhaj kíséretében lehajtotta a fejét. Furcsa volt a viselkedése. De én nem akartam megbántani!
- Chim, te hogy vagy ezzel? - fordult hozzám hirtelen.
- Hát, nekem lehet, hogy bejön valaki. -vakargattam a tarkómat.
- Húha, hamar túlléptél Jennien - nevetett fel. - Bár egy ekkora ribancon én is hamar túl lennék. - vakargatta meg az állát.
Hát igen Jennie nem a legszebb dolog volt az életemben, az tény.
- Igazából - gondolkodtam el - szerintem az nem is volt igazi szerelem.
Az idősebb erre elég értetlenül nézett rám, ezzel egyértelműen a tudtomra adva, hogy magyarázatot vár.
- Tudod, a mi kapcsolatunk egy nagyon szoros barátságként kezdődött. Mindig is ragaszkodtam a lányhoz és talán ezért voltam képtelen elengedni, annak ellenére amiket tett. Amikor összejöttünk, egyáltalán nem számítottam erre. Mármint nem éreztem úgy, hogy ez lett volna minden álmom. De hittem abban, hogy én szeretem őt. Az esetek nagy többségében ő csókolt meg engem. Nem is éreztem sosem azt, amit elméletileg kellett volna. Nem kezdtek pillangók repkedni a hasamban, meg ilyenek, nem váltott ki belőlem különleges érzéseket. Mindig elvoltam vele, de sosem éreztem csillapíthatatlan vágyat, hogy idő töltsek vele. Sok idő kellett, mire beláttam, hogy Jennie talán sosem volt több egy barátnál, én pedig sosem voltam több egy naiv fiúnál. - nagyon jó érzés volt ezt végre kimondani.
Yoongi csak hümmögött. Emésztgette a hallottakat.
- Akkor neked sosem volt normális csókod? Olyan amit te is akartál? Olyan amilyennek lennie kell? - nézett rám döbbenten.
Csak ingattam a fejem. Pontosan eltalálta. - Pedig amúgy, minden álmom egyszer hóesésben csókolózni. - bármilyem gyerekesnek is tűnt ez a kijelentés, mindenki álmodozhat, nem?
- Mondjuk, nézd a jó oldalát - tűnődtem el. - Nem kell egy olyan lányt bemutatnom nekik mint Jennie. -vigyorogtam.
Yoongi arcáról lehervadt a mosoly és gyorsan változott egy üres tekintetű, deperesszív hangulatú emberré.
- Yoongi, rosszat mondtam? -kérdeztem kétségbeesetten.
-Az én hibám volt-temette a tenyerébe az arcát. Nem nagyon értettem mit is akart ezzel mondani.
-Mi volt a te hibád?-kérdeztem a hátát simogatva
-4 éve.. December 27én.. -kezdett szipogni.

Nem tehettem mást, azonnal felhúztam a kanapéról és az ágyamra ültettem, aztán szorosan hozzábújtam. Aprókat simítottam a hátán.

-Nincs semmi baj-csitítgattam.
-Apa daganatos volt. Aznap este rosszul lett, ezért beültettem a kocsiba és a kórházba siettem vele. Anya is jönni akart, ezért beült mellém. Jiwoo akkor már aludt. Fagyos téli nap volt, Jimin.. -hadarta sírva.

-Shht Yoongi, itt vagyok-vigasztaltam még mimdig a hátát simogatva.

-Szakadt a hó, ezért a kelleténél lassabban hajtottam a kanyargós úton. Apa közben a fájdalmát hangos nyögésekben mutatta ki. Szörnyű volt.-rázta meg a fejét.- Az utakat tükörjég fedte. Volt egy kanyar, ahol az út mentén villanyoszlopok világítottak. A szembejövő sávban a sofőr, mint az őrült jött vagy 80-nal és elsodort minket. Neki a villanyoszlopnak. 1 percig fel sem eszméltem. Akkor végre kinyitottam a szemem, reménykedtem, hogy ez csak egy álom. Hátramásztam és éreztem, hogy édesapám nem lélegzik. Hiába próbáltam meg mindent, nem reagált. Anya pulzusa után kutattam, mikor is megtaláltam, így a majdnem teljesen összetört telefonommal tárcsázni kezdtem a mentőket.

Borzalmas volt hallgatni amiket mondott. Könnyek szöktek a szemébe.
Apró puszikkal kezdtem ellepni a nyakát, amitől egy kisebb nyögés hagyta el a száját.

-Közben a nehezen lélegző, sebekkel teli anyámat tartottam a kezemben. A szeme csukva volt, de tudtam, hogy küzd.
Beszélni kezdtem hozzá..

-Kibírod anya, erős vagy.
-Nem hagylak téged is meghalni, érted?!
-Szeretlek anya, szeretlek.

Erre a mondatomra egy aprót hümmögött, jelezve, hogy hall engem? Talán.

A sebeit látva csodálkoztam, hogy még életben van. Nem sokkal később megérkeztek a mentők akik azonnal elvették tőlem anyát. Lefektették egy ágyra és lélegeztetni kezdték, vizsgálni. Amikor már nem volt pulzusa újraélesztették. Sírva néztem végig amit vele művelnek. A ruhám csupa vér volt. Nem a saját vérem. Édesanyámé.

-10 percig próbálkoztak az újraélesztésével, de hiába. Az egyik mentős odalépett hozzám és átölelt. Közölte, hogy sajnos nem tudták megmenteni. Akkor, abban a pillanatban olyan fájdalmat éreztem, mint még soha. Ahogy a mentők elhajtottak, a halott szüleimmel, leültem az út szélére és ordibálni kezdtem. Örjöngtem, sírtam, magamat hibáztattam. Megöltem azokat akiket szerettem. Hogy mondom el a nővéremnek? Aki most mit sem sejtve alszik? Ezen gondolkodtam. Aznap este még bevittek az örsre, behívatták a nővéremet és megbeszéltünk mindent. Szerencsére volt állása, ezért továbbra is lakhattunk együtt. Jiwoo már aznap sem haragudott rám. Nem okolt, csak vigasztalt. Nem értem, hogy lehetett ennyire jó hozzám, amikor én öltem meg őket.-zokogott.

2020.01.02.