Megtalállak! (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

3. fejezet

Minhee

...addig néztem a széles hátát, míg a tenger össze nem zárult előttünk, és újra meg nem éreztem a hideget.

- Sosem fogom ezt elfelejteni Jeon Jung Kook – suttogtam.

- Mégis mi képzelsz te magadról? - löktek meg oldalról. Odafordultam, és egy magas, világosbarna hajú lány nézett vissza rám. Arca hosszúkás, szemei aprók, orra kissé hegyes. Ismerős volt az arca de nem tudtam hova tenni. - Hozzád beszélek! - lökött rajtam még egyet, mivel annyira fájtak a lábaim a korábbi hadakozásnak köszönhetően, hogy nem tudtam megtartani magam, és a fenekemre estem.

- Mi bajod van? - kérdeztem, szerencsére a tömeg már ritkulni kezdett, igyekeztek a bejárathoz.

- Én kérdeztem előbb! Hogy merészeled kihasználni oppát? - lépett közelebb, én meg mint egy rák kotortam hátrébb, mert felállni nem engedett, akkor esett le honnan olyan ismerős, hisz ő az a csaj, aki leszólta a dolgaimat.

- Nem használtam ki – védekeztem.

- Elesettnek tetteted magad, kihasználva a kedvességét, ő az enyém, évek óta próbálok a közelébe férkőzni, ha meglátlak még egyszer oppa közelében nem lesz kezed, amivel a kacatjaidat elkészítsd! - azzal hátracsapta a haját, és faképnél hagyott. Utálom az ilyen ARMY-kat, mert ezek nem rajongók, nem a munkásságukért szeretik Őket, csak a jó pasit látja, semmi mást.

Feltápászkodtam, lesepertem magam, majd visszamentem a cuccaimhoz. Nagyban pakoltam, mikor a portás odajött hozzám. Kedves ember, mindig megkérdezi, hogy vagyok, még a nevemre is kíváncsi volt. Régóta beszélgetünk, szinte mindent tud rólam. Elpanaszoltam neki, hogy is jártam.

- Ó, te drága Minhee, és most mi lesz? - aggódott őszintén Sungmin bácsi.

- Sajnos mindenem oda, nem sok minden maradt, ma peches napom van – vontam meg a vállamat, ha kesergek rajta, attól nem lesz étel az asztalomon, és nem lesz meleg a lakásban. Majd egy hatalmasat tüsszentettem.

- Megfáztál? - érdeklődött. Bólintottam. - Gyermekem, nem lesz ennek jó vége. Figyelj, ha kemény az éjszaka, ma éjszakás is vagyok, gyere ide, és tudok titokban helyet biztosítani.

- Kedves Öntől, de nem szeretném, ha miattam bajba kerülne – erőltettem egy mosolyt az arcomra.

- Vissza kell mennem, de tényleg szólj – kérte. Megköszöntem, majd távozott.

Már majdnem mindent össze is pakoltam, mikor Sungmin bácsi megint feltűnt mögöttem, addigra már a rajongók tömkelege eltűnt a hátsóbejárattól, mind előre tömörült, hogy minél előbb bejusson a koncertre, pedig még volt jó pár óra addig.

- Sungmin bácsi? - vettem a hátamra a táskámat.

- Kicsi Minhee-yah – nyúlt a kezemért, majd a tenyerembe helyezett valamit –, ezt nem én adom, hanem egy angyal – mosolygott. Kinyitottam a szemem, és nem akartam elhinni, hogy mit látok. 5000 won. Édes istenem, ki adhatta ezt nekem a semmiért. Azonnal megszólalt bennem a becsületesség angyala.

- Ezt... ezt nem fogadhatom el – nyújtottam vissza neki.

- De, megérdemled – és nem vette el tőlem a pénzt. Aztán egy fura gondolatom támadt.

- Sungmin bácsi, akkor annak az angyalnak ezt odaadná? - nyúltam az egyetlen kulcstartóért, amit még Jungkook teasere ihlette régen. Gyöngyből fűzött festőállvány, a festményen egy fekete madár alak. Nagyon aprólékos munka, mondjuk nem is olyan kicsi kulcstartó, ha a gyöngyöket vesszük alapul, de ezt meg szerettem volna tartani, számomra ez érték volt. - Remélem, annyira fog neki tetszeni, mint amennyire én szerettem.

- Átadom neki – bólintott Sungmin bácsi, majd elköszöntünk, és hazaindultam.

A buszon már nagyon rázott a hideg, a kezeim fagyosak voltak, így hiába tettem a homlokomra nem éreztem belőle semmit, hogy most lázas vagyok-e, vagy csak melegebb a homlokom a kezemtől. Bár minden levegővétel forrónak érződött, pedig kint elég hideg volt. Nem mentem egészen hazáig, mert le kellett szállnom kettővel előrébb, hogy néhány alapanyagot vegyek az új holmikhoz. Holnapra még van BTS-es ajándéktárgyak, de következő héten EXO koncert ugyan ott, és ott is elég jól tudok árulni. Mrs. Lee kedvesen kiszolgált, megdicsért, hogy milyen jól sikerült ma árulom, pedig ha tudná, hogy valami angyalnak köszönhetem, hogy ma nem halok éhen. Bár MinSu néni biztosan várni fog forró ramen levessel, és lázcsillapítóval. Megint kaptam némi árengedményt, ami nekem annyit jelent, hogy eggyel több élelmet tudok venni magamnak, és talán még futja a szomszéd bácsitól némi gallyat venni, hogy picit befűthessek, de ez nagyon csak talán.

A hidegben két buszmegállót kellett gyalogolnom, végre hazaértem, de nem mondhattam, hogy átmelegszem. A deszka résein szinte besüvített a szél. Vacogtam. Álmos voltam, be kellett volna köszönnöm MinSu nénihez, de nem volt hozzá erőm. Rázott a hideg, miközben égett a mellkasom. Kabátban, sálban és sapkában bújtam be a dunyha alá, és elnyelt a sötétség.

Sípoló hangra lettem figyelmes. Nem fáztam, szomjas voltam. A szám kiszáradt, éreztem az ujjaimat, és kellemes párás levegő fonta körbe az ágyamat. Még nem mertem kinyitni szemem, mert féltem, hogy talán ez a Mennyország, és én halálra fagytam a házamban. Ha meghaltam akkor nincs több szenvedés, valahol talán jó dolog is lenne. Nem fáznék többé, nem éheznék. Lassan kinyitottam a szemem, és a fehér plafonra meredtem. Aranyló fényességre számítottam, de helyette enyhe fénycsíkok táncoltak a plafonon. Oldalra fordultam, és egy reluxás ablak mosolygott vissza rám. Az ágyam mellett egy fotel volt, szembe velem a sarokban egy tévé, a másik oldalon egy kicsi asztal, amin egy kancsó víz állt, mellette egy pohárral. Valamint egy csokor virág. Az ajtó világosbarna, és elhúzható, mert valaki megállt a túloldalon.

- Rendben, doktor úr, cserélem az infúziót – közölte valaki, majd egy fiatal ápolónő lépett be a helyiségbe. - Nahát Minhee-yah, ugye így hívnak? – Bólintottam. - Örülök, hogy végre magadhoz tértél, nagyon nagy szerencséd volt. - Odasétált a fotel oldali ágyhoz, ahol most vettem csak észre, hogy egy infúziós állvány pihen, és a vége a bal karomban végződik. - Nem mindenkire vigyáznak ilyen angyalok – mosolygott. Kérdéseim lettek volna, hogy hogyan kerültem ide? Mi történt velem? De csak egyetlen mondatra futotta.

- Szomjas vagyok – nyöszörögtem, szinte porzott a szám, ahogy formáltam a szavakat. A nővér odalépett a kancsóhoz, és töltött egy pohár vizet. Segített felülni az ágyban, akkor éreztem meg, hogy borzasztóan gyenge vagyok, majd megitatott. A víz áldásként folyt végig a torkomon.