Megtalállak! (Jungkook ff.) [BEFEJEZETT]

9. fejezet

Minhee

Nem vagyok BTS rajongó, vagyis ha jobban belegondolok, én minden együttesnek a rajongója vagyok, mert csak akkor tudok eladható árut készíteni, de még sem nevezném magam nagy Fannak, de akkor mért jöttem el tőlük remegő gyomorral?

A megoldás ott van az orrom előtt, mégis csak egy idol csapat, és nem is akármilyen. Meglepően kedvesek voltak, nem is gondolná az ember róluk, hogy ekkor hírnév ellenére megmaradtak embernek. Különös érzés volt újra belenéznem azokba a csodálatosan szép szemekbe, és megint csak ő nyújtotta számomra a biztonságot. Már két dologért is hálás vagyok neki, de valahol csalódtam, hogy nem ő a titokzatos angyal. Róla nagyon el tudom képzelni, de azaz igazság, hogy mind a hét fiúról, de Hoseok-ssi szerint csak a Sunbaenimjüktől hallottak rólam. Akkor mégis tévedtem, és nem ajhussi egyik menedzseltje az angyalom?

A takarítószeres kocsim végigzörgött a folyosón, de a gondolataimtól esküszöm semmit sem hallottam belőle.

- Szia, Minhee-yah! - intett nekem Sungho oppa, igen már oppánál tartunk, nagyon kedves velem, tényleg olyan mint egy báty. Szerintem egyidősek lehetnek ajhussival.

- Jó reggelt – hajoltam meg mosolyogva.

- Merre csavarogtál?

- Elvégeztem a főnökasszony helyett a munkát – válaszoltam őszintén, amin elmosolyodott.

- Miss. Lee eléggé mérges volt mikor feljött tőle, szinte szidta a folyosón végig – nevette. - Ja, figyelj csak, egy szívességet kérnék.

- Tessék – engedtem el a kocsimat.

- Kiszaladok a boltba, addig letakarítanád az asztalomat, néha olyan vagyok, mint egy malac? - nézett rám könyörögve.

- Persze – mosolyogtam.

- Angyal vagy!

Oppa hamar le is lépett, én meg hozzá is láttam a munkámhoz. Nos, mikor beléptem a pult mögé, rosszul lettem. Tényleg olyan volt, mintha kismalacok jártak volna nála.

- Miss. Lee kérem, csak egy kis morzsát... - nyílt ki az ajtó, és egy vékony, mégis valahonnan borzasztóan ismerős női hang ütötte meg a fülemet. Felnéztem, és egy hosszú hajú, szép arcú, fehér farmert és kabátot viselő lány lépett be rajta. - Na, tudom, hogy én vagyok a kedvence – könyörgött, majd megállapodott rajtam a tekintette. Először megdöbbent, majd elsötétedett. - Úgy sem hagyom addig békén – állt meg az asztal előtt, kezében egy pohár narancslével, mert megéreztem az illatát. - Jó, most nem faggatom, viszont hallásra Sunbaenim. - Azzal letette a telefont.

- Mit parancsol? - szólaltam meg kissé félve.

- Én mit parancsolok? Te mi a francot keresel itt? - kérdezte dühösen, akkor ismertem fel a lányt a tömegből, aki megfenyegetett.

- Itt dolgozom – mondtam. - De ide rajongók nem jöhetnek – remegve kerestem a két biztonsági őrt, de még annyira korán volt, hogy valószínű a járőri útvonalakat járták végig. Erre felkacagott, de nem volt benne semmi öröm.

- Te kis tudatlan fruska, én itt gyakornok vagyok, hamarosan debütálok, míg te... - azzal a narancslevét az asztalra borította. Elszorult a torkom, és csak nézni tudtam, ahogy a ragacsos cseppek végigfolynak rajta, majd a földön kötnek ki –, egy senki vagy. Egy nyomorult WC pucoló személyzet. Nem meg mondtam neked, hogy tartsd távol magad oppától, ha meglátlak csak egy kicsit is a közelében, nem sokáig fogsz itt dolgozni! - fenyegetett meg, majd hátracsapta a haját, és az alagsor felé indult.