At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

tizenötödik fejezet

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

- Figyelsz te egyáltalán? - legyez előttem Stan, mire felkapom a fejem és rá nézek. - Egyáltalán nem vagy itt.

- Ebben teljesen igazad van. - nyomom el a cigaretta csikket a hamutartóba. - Bocs. Figyelek mostantól. - Stan vagy már egy órája itt van és úgy érzem alig tanultam valamit is. Persze magamtól simán megtanulom, ha akarom, de azért most el kell, hogy használjam a "segíts, mert rohadtul új diák vagyok" kártyát. Eddiet hívtam volna szívem szerint, de ha ő jött volna, csak őt tanulmányoztam volna és hát nem ártana a többiekkel is jó kapcsolatot ápolni.

- Vagy húsz perce is ezt mondtad. - mosolyodik el és feláll az ágyról. - Valamin nagyon gondolkodsz. De te nem a tanuláson. Igaz? - kérdezi. Tudja, hogy nem a tanuláson jár az agyam. Azért is rákérdez. - Lány van a dologban? - nyújtózkodik ki. Én csak megforgatom a szemeim és előveszem a dobozt az ágyam alól. Már nem érdekel, hogy beveszek e valamit vagy nem. Jól érzem magam tőle. Jobban mint valaha és akkor talán tudok figyelni Stanre is. - Ez meg mi?

- Csak gyógyszerek. - válaszolom és próbálok keresni valami nyugtatót vagy fájdalomcsillapítót. Meg is van. A jó öreg morfium. Rohadt álmos leszek tőle, de nem érdekel. A cél, hogy ne gondoljak Eddiere. - Mi van? - pillantok fel rá, mikor a fiú már túl sokáig van csöndbe.

- Neked rohadt sok gyógyszered van. Legális ennyit tartani? - kérdezi, mire megrántom a vállam. Nem érdekel. Csak el akarok kábulni. Miért nem tudják ezt az emberek felfogni? - És mit veszel be?

- Morfium. Anyáméknak ne mondd el. Azt hiszik annyira meghalok tőle. Pedig nem. - vágom rá. Gyorsan beveszem egy kis vízre és várom, hogy hasson.

- De ugye tudod, hogy ezt drogként tartják számon? - szólal újra meg. Istenem. Ennyi idiótát. Bírom Stanleyt meg minden, de ebbe teljesen olyan mint Eddie. Túl aggódnak mindent, mintha az anyámék lennének. Ez az én döntésem. Had döntsem már el, mit veszek be és mit nem. Ez az én életem nem az övék.

- Engem nem érdekel. Nem kell értem aggódni. Csak élvezem azt amit lehet. Ezzel még nincs baj. Érzeted már magad valaha úgy igazán jól? - nézek rá és egyet ásítok. Érzem a hatását. Gyorsan visszarakom a dobozt a helyére, mielőtt még elalszok.

- Azt hiszem. Talán. - válaszolja. -Nem tudom. Te már érezted úgy magad?

- Persze. Még szép. Mikor LSD-t vettünk be, vagy amikor ecstasyt és amikor meth kristályt lőttünk be magunknak vénásan. Az volt életem legjobb és legszebb éjszakája. Hiányzik. Mióta leszoktam hiányzik. Alig telt el azóta idő. Majdnem egy év, de mindig mást mondok. Van, hogy egy évet, vagy nem rég vagy majdnem egy éve. Már nem is tudom. Úgy összemosódtak a napok, de nekem túl hosszúak voltak. Hosszabbak, mint amilyennek kellett volna. Azt nem értem ti, hogy bírjátok ki drogok meg pia nélkül a mindennapokat. - dőlök el az ágyamon. Nagyon álmosnak érzem magam. A szemeim már leragadnak.

- Jobb lenne ha hagynád, hogy a cucc elaltasson. Én akkor lépek. Úgy is találkozóm van. - pakol be a táskájába.

- Azért írd le mit kell megtanulnom. - motyogom és lecsukódnak a szemeim, de még nem alszom. Hallom ahogy Stan leül a székemre és valamit ceruzával firkál egy lapra, majd ahogy lassan feláll az asztaltól, felkapja a táskáját és már menne, de megtorpan az ajtóban. Hozzám közelít és leveszi óvatosan a szemüvegem és az éjjeli szekrényre rakja, majd valamivel betakar. Kedves srác. Nem is értem miért nincs neki több barátja, hisz olyan segítőkész és jó fej. Mindegy, inkább csak aludjak vagy valami, mert ez az állapot már nekem fárasztó. És lassan teljesen kiüt a drog és elalszom.