At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

ötvennyolcadik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

– Hé álomszuszék ideje felkelni. – húzza le a takarót rólam Mike, pedig épp kényelmesen feküdtem. Nemtetszésemet egy alig hallható hümmögéssel jelezem, majd felülök és a fiú rögtön a kezembe nyomja a telefonom. Nem értem mit akar tőlem, ami neki is feltűnik. – Hívd fel Richiet. Vagy legalább írj neki, hogy hol és mikor találkozzatok. – magyarázza.

– Mike, mi a faszról beszélsz? – kérdezem ingerülten.

– Hát lehet, hogy tegnap írtam Richienek a nevedben, hogy találkozzatok ma, de csak is azért, hogy kibéküljetek. Bár még mindig nem értem az egészet. – ül le mellém az ágyra. Ki akarok akadni Mikere, de belátom, hogy igaza van. Oltári nagy hülyeség volt, csak feleslegesen szítottam az egészet és nem tudom miért. Most viszont helyre hozhatom ezt a hibát. – Úgyhogy hívd fel. – dől hátra az ágyon. Feloldom a telefonom és írok neki, hogy hívjon majd fel. Nem tudom, hogy ébren van, vagy mit csinál, ezért inkább ő keressen, hisz nem akarom zavarni. Megnézi az üzenetet és máris hív. Fáradtnak hnagzik, de azt mondja, hogy minden rendben van, ne aggódjak miatta. Nem igazán tudom neki ezt elhinni, de ez ráér később is. Megbeszélem vele, hogy átmegyek hozzá este, mert beszélünk kell. – Nos?

– Átmegyek hozzá majd. – válaszolom és Mikera nézek. – Van egy cigid? – állok fel és az ablakhoz sétálok, hogy friss levegőhöz jussak.

– Eddie, állj le. – fordul hasra és elkezd figyelni. Többször is végigmér, majd egyet sóhajt és elkezd kutatni a táskájában, végül átnyújt nekem egy szál cigit és meg is gyújtja. – Ez az utolsó. – mondja. Mike nem szokott cigizni, de a barátnője néha igen, ezért tart magánál, ha kéne. – Ideges vagy? – dől a falnak.

– Nem. – hazudok. Persze, hogy ideges vagyok, mindig az vagyok, ez nem is kérdés. Most is remeg a kezem, úgy érzem megfulladok, de ennek ellenére is elszívom a cigit. Nem merem bevallani Mikenak, hogy ki vagyok a tudattól, hogy találkoznom kell ma vele. Semmi ötletem nincs hogyan kezdjek bele a bocsánat kérésbe. Majd csak improvizálok, az sosem árthat, nagyon. Csak ne csesszek el mindent most is. Helyre szeretném hozni a kapcsolatunkat, hogy minden rendben legyen. Nem szeretnék az miatt aggódni egész évben, hogy mi van vele, jól van e, miért nem jelentkezik.

– Eddie jól vagy? – kérdezi a fiú, ezzel kirángatva a gondolataimból. – Olyan fehér vagy mint a fal. – jegyzi meg.

– Persze, jól vagyok. – nyomom el a csikket. – Lehet hazamegyek, aztán alszok még egy kicsit vagy mit tudom én, probálom majd elterelni a figyelmem róla.

– Biztos vagy benne? Maradhatsz még nyugodtan, legalább reggelire. – probál marasztalni Mike, de most őszintén a legkevésbé sincs kedvem enni.

– Nem, egyáltalán nem vagyok éhes. Inkább hazamegyek. Majd még beszélünk. – húzom fel cipőm. Mike nem is akar tovább marasztalni, elfogadja, hogy nincs kedvem maradni. Elköszönök tőle és haza indulok. Richieék háza előtt is elhaladok, meg is állok. Előveszem a telefonom és írok a fiúnak, hogy otthon van e, mire rögtön jön is a válasz, hogy igen. Egy helyben állok, majd veszek egy mély levegőt és a bejártati ajtóhoz megyek. Nem bírom ki estig most azonnal beszélnem kell Richievel. Bekopogok és érzem ahogy összegyűlik bennem az összes feszültség. A szívem egyre hevesebben kezd el verni, a pulzusom is valahol az egekben lehet; feszülten várom, hogy a fiú kinyissa az ajtót. Egyre és egyre feszültebb vagyok, úgy érzem mindjárt összeesem. Újra kopogok, majd már hallom a fiú hangját a túl oldalról. A zár kattan és az ajtó ki is nyílik. Richie még pizsamában áll előttem, egy bögrét szorongatva a kezében. Meglepődöttnek tűnik és nagyon fáradtnak, nagyon, de nagyon fáradtnak. Beenged a házba és megkérdezi, hogy kérek e kávét, mire automatikusan igent mondok. Helyet foglalok a pultnál és próbálom összeszedni a gonoldataim. Leteszi elém a bögrét, amibe rögtön bele is iszom, majd nekitámaszkodik a pultnak és elkezd nézni. Lehet nem kéne pont most kávét innom, mikor a szívem is majdnem kiugrik a helyéről.