At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

harmincnegyedik fejezet

még a rész elkezdése előtt szeretnék mindenkit figyelmeztetni, hogy ez az átlagosabbnál is felkavaróbb részre sikerült. bizonyos okok miatt így is pár dolgot kihagytam. és ez az egész egy nagy káosz lett, de remélem azért valaki ki tud rajta igazodni és talán még "tetszik" is neki. köszönöm a figyelmet.

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Két nap után már haza is jöhettem a kis pokolból, bár még itthon kell pihennem egy pár napig. És ebben a pár napban, alig volt velem valaki. A barátaim suliban, Richie emellett rengeteget dolgozik, alig van ideje átjönni, anyám is dolgozik. Így hát szinte az egész napom egyedül töltöm. És talán pont ez nem tesz jót. Ugyanis ebben a pár napban annyiszor vágtam magam ahányszor csak olyan hangulatban voltam. Skye miatt, a zaklatások miatt, Richie miatt. Tudom, hogy végre le kéne állnom, hogy többet ne tegyem ezt. De nem megy. Függője lettem. Nem tudok elszakadni tőle, megszállottja lettem. Mint a videójáték függők. Ők sem tudják letenni. Vagy az alkoholisták, a szex függők, drogosok, gyógyszer függők, bármilyen ilyen betegséget ide sorolhatnék. Viszont ha Richie észreveszi, hogy egyre durvább a helyzet csak egyre jobban aggódna értem és akkor nem tudom mi lenne. Anyám meg elvitetne egy pszichiáterhez. Pontosabban visszavinne.
Úgyhogy elhatároztam, hogy a mai nap lesz az utolsó. Utána lerakom. Nehéz lesz, de túl tudok rajta lenni. Vagy nem. Majd meglátjuk. Most még van egy. A végső.
Bezárkózom a fürdőbe, hogy biztosra menjek, előveszem a borotva pengét, egy mély levegőt veszek, felhúzom a pulcsim ujját, ahol már jó pár kisebb-nagyobb heg díszeleg, lehunyom a szemem és nagyon mélyen belevágok az alkaromba, közel a könyökhajlatomhoz. A vér azonnal elkezd lefolyni a karomon, a kezemen, befogja a pengét, az azt tartó ujjaim, egy picit még a gipszem is, a csapot, még a földre is lecsöppen pár csepp. A még meleg vér mindent eláraszt. Most sokkal, de sokkal mélyebben vágtam bele mint valaha. És rohadtul fáj is. De nem hagyom abba. Tovább megyek és kisebb vágásokat ejtek az alkaromon a csuklómon. Közel állok ahhoz, hogy ne keresztbe hanem vízszintesem tartsam a pengét és felvágjam az ereim, de mégsem teszem. A kezem megáll és nem megy tovább. Reflexből nem teszem meg. Nem tehetem meg. Nem lehet. Jézusom... hogy nézek ki?
Ahogy a tükörbe nézek meglátom magam, amint a csap fölé tartom a jobb karom ami tiszta vér, még a bal ujjaim, és a gipszem is befogta, kisírtam a szemeim, hatalmas karikák vannak a szemem alatt, a hajam szana-szét áll, teljesen meg vagyok törve. Gyenge vagyok. Kibaszott gyenge vagyok. Fojtogat a sírás, majd még egy nagyon mélyet vágok magamba. Aztán eldobom a pengét és elsírom magam. Elkezdem lemosni a karomról a sok vért, majd leragasztani a két nagyon mély vágást. De még utána is sírok. Feltörlöm a vért a padlóról, meg tisztítom a pengét, minden bizonyítékot megsemmisítek és a szobámba megyek, ahol befekszem az ágyamba és újra rákezdek a sírásra. Nem tudom mi van velem. Jóval gyengébb lettem. Tényleg jobb lenne ha eltűnnék.

– Eddie, haza értem! – kiabál fel anyám, mire nem reagálok. Hallom a lépteit a lépcsőn, aztán ahogy bekopog és kinyitja az ajtót. – Hoztam a kedvenc éttermed... Eddie drágám jól vagy? – siet hozzám és vesz jobban szemügyre. Nem tudom eltakarni a sírásom. – Mi a baj? – kérdezi és megsimítja a fejem. – Megint bántottak az osztálytársaid? – ül le az ágyam szélére. Persze, hogy bántottak, mindig bántanak. Ez nem fog változni. Még akkor sem ha elmondom neki. – Na, mesélj!

– Fogalmam sincs. Csak ilyen a hangulatom. – vonom meg a vállam.

– Ugye tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem? – simogatja a hátam.

– Igen. Felhívnám Richiet, ha nem baj. Már napok óta nem láttam. – mondom. Ő meg veszi a lapot és kimegy a szobámból. A telefonomért nyúlok és felhívom a fiút, aki nyilván nem veszi fel.