At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

harmadik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Mi bent vagyunk már az épületben. Ahogy becsukom a szekrény ajtómat, megpillantom az új gyereket. Vajon ő írt nekem? Biztos, hogy nem. Olyan okoskának tűnik, biztos, hogy nem szivatna ilyen hülyeségekkel. Sötét barna, már már fekete göndör haja van, egy fekete keretes szemüveget viselt, arcán halvány szeplők, vastagabb arcsontozata van, mint a barátaim közül bárkinek, de mégsem volt olyan mint egy kocka, mint a suli "szépfiújának" aki olyan ronda mint a rohadt élet, de a lányok odáig vannak érte. Visszatérve, egy kigombolt fehér pálmafás rövid ujjú inget viselt, alatta pedig egy The Neighbourhood-os pólót. Az okoska szereti ezt a bandát? Nem, nem hiszem. Lehet véletlen van ez rajta, vagy csak nem tudja, hogy ez egy banda logója. Elhagyta az épületet én pedig indultam az órámra. A többiek is mentek a sajátjukra, szerencsére pont Stannal és Beverlyvel vagyok egy osztályba. Meg néha Bennel vagy egy-egy óránk együtt, mint például a biosz vagy a matek. De az első óránk angol, amin csak filmet nézünk. Én hátul ülök és a pad alatt írogatok azzal az ismeretlennel akivel tegnap este. Jól elbeszélgetünk. Megkérdezem tőle, hogy ő nincs e suliba, amire azt válaszolja, hogy még nem ment be. Akkor biztos, hogy nem az új gyerek akit ma reggel láttam. Egész órán írogattunk, majd ahogy kicsöngettek, a szünetben is üzenetet küldök neki. A követező órám biosz lesz, így még a szünet utolsó öt percében elköszönök tőle és átnézem az anyagot még egyszer. A teremben a helyemen ülök, és még mindig a könyvet olvasom, mikor valaki az asztalomra tenyerel. – Tanulsz buzikám? – kérdezi Henry Bowers. Felnézek rá, melette állnak a hülye haverjai, Patrick és Böfi. – Legalább ebbe látsz valami izgalmasat. Nem igaz? – röhög a képembe. Én csak türöm. Nem tehetek ellen semmit se.

– Mi van süket vagy? – mondja a fülembe Patrick.

– Nem. – suttogom.

– Hagyjuk a buzit magára, biztos várja a pasiját. – röhög Böfi, majd Henry a kezével megüti a fejem, és elmennek. Próbálok nem foglalkozni vele, de mindig rossz érzés fog el, ahogy bántanak. Tovább olvasom a könyvet, majd mellém ül Ben.

– Szia Eddie. Tanultál? – kérdezi. Azonnal rá nézek és egy halvány mosoly ül ki az arcomra. Ben a szöges ellentétem volt. Ami az alkatot illeti. Amíg én csak csont és bőr voltam, addig ő testesebb, de mi így szeretjük.

– Igen. Sokáig fent voltam. Bár nem tudom mennyire fog menni. – válaszolom. Ben csak bíztatóan néz rám. A tanár bejön elrakom a könyvet, majd egy mély levegőt veszek. Alig tudok valamit leírni a dogába. Nem érzem jól magam. Újra a légzésemre kezdek figyelni. Minden elkezd halványodni, de nem vesztem el az eszméletem. Egyszerűen csak leesek a székről és a koszos földön fekszek. Ahogy feleszmélek már érzem a szám körül a papír zacskót, amit ilyenkor mindig a számhoz nyomnak, hogy abba lélegezzek. Lassan megnyugszok. Ez nem az asztmám. Ez annak a kiejthetetlen betegségemnek a neve, amit soha nem talulok meg. Ez néha nálam így elég gyorsan és hirtelen jön. Nem tudom miért. Egyszerűen csak jön és kész. Látom Henry és a bandája önelégült vigyorát, majd visszafordulnak a dolgozat felé. A tanárnő segít felállni és kisegít a teremből. Tudtok járni, de ragaszkodott hozzá. Legalább megúsztam a dolgozatot. Ennek örülök. Kint ülök a padon a tanárnő pedig velem szembe leguggol.

– Eddie ez ebben a hónapban már a harmadik ilyen eseted. Biztos minden rendben van? – kérdezi Mrs. Driscoll. Kedves nő és szeretem is, mint tanárt, de ő is olyan volt mint az anyám. Aggódó. Már túlságosan is. – Behívjam az anyukád?

– Ne! – csattanok ki. – Nem kell. Jól vagyok. Ez csak a sok stressztől van. – veszem vissza a hangerőt.

– Akkor hozzak valamit? – kérdezi.