At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

negyvenötödik fejezet

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

Ne vidd túlzásba Richie. Ez csak egy találkozás. Nem kell kiöltözni. Minden jó lesz. Végülis csak beszélgetni fogunk. Melyik póló legyen? Vagy inkább pulcsit vegyek fel, hogy takarjam a karom? Nem arról kéne szólnia az estének, hogy arról kérdezget miért csinálom megint. Miért kezdtem bele megint a vagdosásba. Három éven át nem tettem magammal. Tegnapelőtt valami mégis elszakadt nálam. Nem akarom, hogy rendszeres legyen. Ezért is lenne jó, ha eltakarnám. De, őszintének kell hozzá lennem. El kell neki mondanom. Jó, majd megtudja. Találomra kiveszek egy pólót és választok hozzá illő pálmafás inget. A pólót még Christől kaptam, mikor a rehabon voltam. Ezzel vett rá, hogy Lil Peepet hallgassak. Felveszem mellé a farmerom és egy fekete egyszerű zoknit, megigazítom a fejemen a szemüveget és már készen is állok. Kint még csak most megy le a nap, Eddie jó időt választott. Öt óra negyven van. A Puszta nincs messze, maximum tíz perc és ott leszek. – Richie! Egy picit gyere le! – szól fel anya. Lemegyek hozzájuk, mindketten elém állnak. Valamit be akarnak jelenteni és úgy érzem, hogy nem egy jó dolgot. Vagy ha jót is, jól titkolják. Csak ne rontsa el az egész estém. – Csak annyit akartunk mondani, hogy azon gondolkodtunk, hogy most, hogy tiszta vagy, esetleg letehetnéd az érettségit. Nem úgy, hogy bemész a suliba és újra járod az évet, mert tudjuk, hogy nem lenne jó, hanem itthon mint magántanuló. 

– És esetleg újra járndo kéne pszichológushoz. Jót tenne ha tudnál valakivel beszélgetni. – mondja Madelin. Ez a hirtelen hír, pontosabban hírek megcsaptak. Az érettségi részével nincs bajom, le akarom tenni, nem szeretnék hülyének tünni, de a dilidoki rész kevésbé tetszik. Egy évig nyomta le rajtam az a nő a hülyeségét, a rehabon. Nem akarok újra egy ilyenhez menni. Nem szeretek megnyílni az ilyen emberek előtt. – Nem kell azonnal válaszolnod, csak kérlek gondold át. Ha hazajössz megbeszéljük. – mondja.

– Jó. – válaszolom és már indulnék is el, ha anya nem állítana meg. – Igen? – fordulok feléjük.

– Legyen jó estéd. – mondják egyszerre, én pedig egy mosolyt erőltetek az arcomra és elindulnék, de még visszafordulok a cigimért. Felszállok a biciklimre és eltekerek a Pusztához. Eddie már itt van. Leteszem a járgánya mellé az enyémet és megpillantom őt. Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Ide siet hozzám és átölel. Hiányzott már az ölelése az, hogy hozzám érjen. Hiányzott már ez a közelsége. Hiányzott ő is, de nagyon. 

 – Bocsi, hogy késtem. – szólalok meg. A fiú elenged és rám néz. Ugyanazokkal a szemekkel, ugyanazzal a tekintettel, mint legelőször. 

– Nem is késtél. Vagy ha igen nem  tűnt fel. – mosolyodik el. Ugyanaz az édes mosoly. – Van kedved elmenni valahova? – kérdezi. – Mondjuk a Monet's-be? Ott úgy is régen voltunk. Mehetnénk gyalog. Letehetnénk nálunk a bicikliket. Tudod anyámnál csak, mert már nem ott lakom. Mindegy szóval letennénk nála a bicikliket és onnan gylog mennénk. Mit szólsz hozzá? – magyarázza. Kicsit el is vörösödik. Nagyon édes. Belemegyek, mert nekem úgy sincs jobb ötletem. Eltekerünk Eddie anyukájának házához, ahol letehetjük a járgányokat, majd indulunk is a Monet's-be. Útközben elekezdünk beszélni. Eddie elmondja, hogy ő is Mac egy lakásban élnek a Kansas utcában, ahol régen a barátja apja lakott. Elemséli, hogy milyen jó neki az egyetemen, mennyire szereti azt a helyet, hogy a csapattal azért még tartja a kapcsolatot, de nem sűrűn találkoznak, csak néha Mike-val, mert ő közelebb lakik. Meg sokat van együtt Bennel és Beverlyvel. Mikor itthon van, és Mac elmegy a barátaival, ő akkor Beverlyéknél alszik vagy fordítva. Esetleg átmegy az anyjához. Nem szeret egyedül maradni, ami értehető is. Pár szót ejt arról, hogy min ment keresztül, de nem ereszti bőlére. Aztán pedig engem kezd el kérdezgetni. Röviden összefoglalom azt az egy évet, mikor töménytelen mennyiségben tömtem magamba a szar drogot. Aztán már többet mesélek a rehabról és arról, hogy mennyire jó, hogy tiszta vagyok. Hogy ott egy évig nyomták le rajtam a hitről meg Istenről való dumájukat. Ez a beszélgetés eltart egészen az italunk végéig. Ő egy epres turmixot kért, én pedig jegeskávét. Hiányoztak ezek a meghitt pillanataink. Elkezdek vicces történeteket mesélni, amik velem történtek a rehabon. Mint mikor az egyik velem egykorú gyerekkel kiszöktünk cigizni és rajtakaptak minket. Vagy, hogy milyen butyuta sztorikat írtunk a foglalkozásokon. Eddie nevet. Őszintén nevet és úgy veszem észre, hogy jól érzi magát. Mosolyog, árad belőle a vidámság. Lehet tényleg csak az kellett, hogy elmenjek. Lehet, mégis jót tesz vele ez a Mac. Rá kell kérdeznem. Már újra nyitnám a szám, de Eddie előre hajol és kisöpri a szememből a hajam. Egy picit meglepődöm, de ahogy látom ő is. – Bocs, zavart. – szólal meg. Megrázom a fejem és legyintek, hogy semmi baj. Tényleg nem zavart. Nyugodtan érjen hozzám, öleljen meg, nyúljon már hozzám istenem. Szeretném ha újra megcsókolhatnám, és hasonlók. De tudom, hogy nem tehetem, nem lenne helyes. Neki van barátja, továbblépett. Nem akarom újra tönkretenni. Örülök, hogy boldog. Beletúr a hajába, amitől a pulcsija ujja felhúzódik és észreveszek egy nagy lila foltot a csuklóján. Odanyúlok, mire elhúzza a kezét.