At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

huszonegyedik fejezet

𝑬𝒅𝒅𝒊𝒆

Éjjel alig tudtam aludni. Nem csak a szokatlan környezet miatt, hanem, mert aggódtam Richie-ért. Nem vette fel a telefont és nem is üzent. Maeve szólt, hogy nem ment haza, mert az anyja aggódva hívta fel este. És most ez a legnagyobb bajom. A többi lényegtelen. Bár mikor bejöttem, még azon aggódtam, hogy mi lesz, mikor ki fog hullani a hajam a terápia miatt, de azt mondták én nem azt a tipikus kezelést kapom, hanem egy kísérletit. Amit nagyjából másfél hétig fognak alkalmazni. Aztán majd jön sok új vizsgálat és ha úgy látják, hogy nem javulok és rosszabbodna a helyzetem, műtéttel eltávolítják onnan a nem oda való dolgok. Sok szempontból is jó nekem ez a megoldás. Gyorsabb a gyógyulás és hatékonyabb, nem valószínű, hogy újra kialakul maga a rák. Vagyis nem nagy rá az esély, meg akkor nem kell annyit itt lennem.
A kísérleti kezelésem mellékhatása, a fáradékonyság, ami így is jellemző rám, úgyhogy fel se fog tűnni, és kialakulhat a depresszióm újra. Bár nem mintha annyira messzire elment volna az utóbbi időben.
Ahogy beveszem az újabb adag gyógyszerem, úgy döntök, járok egyet a kórházba. Barb (a nővér) úgy is mondta, hogy menjek, járjak egyet, hisz a szomszéd szobába van egy lány, aki szívesen ismerkedne velem. Nem hiszem, hogy túl jó ötlet új emberekkel megismerkednem egy kórházban, de hát nem akarom, hogy a magány öljön meg, így hát átmegyek a szomszéd szobához és még egy alapos átgondolás után kopogok csak be. Azt mondta, hogy a biztonság kedvéért és mindkettőnk egészsége érdekében, tartsunk minimum egy méter távolságot. Egy nagy lépést hátra lépek és az ajtó már nyílik is. Egy vézna, alacsony, göndör, vörös hajú, kék szemű, lány lép ki. Egy fehér mamuszot visel a lábán, egy rövid kék nadrágot és egy fekete trikót. Szemei táskásak, olyan, mintha nem aludt volna egy hete. De mégsem nézem betegnek. Ha nagyon muszáj lenne megmondanom, mi a baja, talán az anorexiára tippelnék. Bár alig hiszem, hogy akkor tartanunk kéne az egy métert. Bár most vagy három méter van köztünk, így én egyel közelebb lépek hozzá. Kedves tekintete megtalál engem, amitől jobb kedvem lesz.

– Barb mondta, hogy látogass meg, vagy magadtól jöttél? – kérdezi. Rekedtes női hangja van.

– Barb említett téged, de magamtól. Amúgy Eddie vagyok. – mutatkozom be.

– Tudom. Megnéztem, mikor megjöttél. Nem sokan jönnek ide. Szar lehet azzal tudatosulni, hogy tüdőrákos vagy, de hát, te még ki tudsz ebből gyógyulni. Amúgy Skye vagyok. – mondja. Akkor valami hasonló betegsége van, mint nekem. Az lehetséges. – Van egy ötletem. Mi lenne, ha találkoznánk itt kint egy tíz perc múlva? Felöltözök és akkor itt kint tali. – mosolyodik el és mielőtt bármit mondhatnék rá becsukja az orrom előtt az ajtót. Visszamegyek a szobámba és elkezdem nézni az időt, mikor látom, hogy Richie írt. Végre. Már nagyon aggódtam. Feloldom a telefonom és megnézem mit írt. Elmagyarázta mi volt este és, hogy miért nem írt. Az aggodásom visszatér, de most csak egy picit. Visszaírok neki.

Én: már azt hittem meghaltál. XD amúgy tudod már, mikor jössz?

És küldés. A tíz percem eltelik a várakozással, de nem kapok választ. Az idő pedig eltelik, úgyhogy zsebre rakom a telefonom és kimegyek. Skye is most lép ki az ajtón. Egy fekete, térdéig érő pulcsit vett fel és egy fekete hosszúnadrágot, meg egy sima Vans cipőt. A száján egy fekete 'tarts a távolságot' feliratos maszk van és valami van az orrában aminek a vezetéke a fülére fekszik és a vége egy oldaltáskában van. Egy fekete, Adidasos táskába. Ilyen van a cisztás fibrózisos embereknek is. Akkor az van neki?

– Hova megyünk? – állok meg tőle nagyjából egy méter távolságra.

– Iszunk valamit. Úgyhogy a kajáldába. – válaszolja és elindulunk. – Te hiszel Istenben? – kérdezi. Eléggé belecsapunk a közepébe, de rendben. Kicsit hasonlít ez a tulajdonsága Richiere.