At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

huszonkilencik fejezet

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

Ahogy kiraktam Eddiet és hazafelé vettem az irányt, kénytelen kellett is visszagondoltam arra a pillanatra. Ahogy megcsókoltam. És pontosan olyan volt amilyennek először elképzeltem. Puha, eper és gyógyszer ízű ajkai voltak. És egyáltalán nem kapkodott az elején. Udvarias volt, próbálta megszokni a helyzetet, uralkodni magán. Már-már erőszakosan próbálta minél tökéletesebbé tenni a számára oly nagy pillanatot. Persze nekem is nagy pillanat volt, de ő mégis csak most ért valakinek az ajkaihoz másodszorra az életében.
Eufórikus állapotomban azt sem tudom mi másra gondoljak. Alig várom, hogy újra megtörténjen. Aztán újra és újra. De igazából ezt nem én döntöm el. Eddie olyan mint egy kifinomult gépezet, aminek elég egy rosszul bekötött kábel és bumm. Az egész rendszer megzavarodik, újra indul, megsemmisül vagy mit tudom én. Óvatosan, lassan kell cselekedni, nehogy valami félrecsússzon és a szinte tökéletes gépezet tönkre is menjen.
Ebből az egész bonyolult gondolodásból, az anyámék zökkentenek ki, ugyanis ahogy belépek az ajtón hallom, hogy veszekednek. Ez pedig elveszi az eufórikus állapotom és egy erős, határozott rúgással, vissza rúg a mély gödörbe. Anyámék szobája felé veszem az irányt, de az ajtóban lefagyok és csak figyelem őket néma csöndben. Aztán megpillantanak. Úgy tesznek mintha mi sem történt volna. - Milyen volt a...

- Inkább ne beszéljünk, oké? - vágok a szavába és sarkon fordulok és a szobámba megyek.

- Richie! - kopog be az ajtóna anyám.

- Nem fogok úgy tenni, mintha most jöttem volna erre először haza. - nyitom ki az ajtót.

- Nem is kértem. Van kedved... nem is tudom, egy késő esti vacsorához? - kérdezi mire egy apró mosoly ül ki a szám szélére.

- Madelint remélem nem tiltottad ki.

- Nem, dehogy! Nem volt komoly veszekedés, oké? Csak hülyeség volt. Jössz? - kérdezi, mire bólintok. Tudom, hogy nem csak egy hülyeségen vesztek össze. Ők nem pazarolják ilyenre az így is megromlott kapcsolatuk. Legtöbbször a pénzen, a munkán, vagy a jövőm miatt veszekednek. Bár semmi értelme. Elég pénzünk van, mindkettőjük munkája eleget hoz a konyhára, de valahogy nekik sose elég. Az én jövőmön felesleges gondolkodni. Ha így haladok, az se biztos, hogy lesz valaha valami munkának nevezhető állásom. De őszintén, most leszarom. Majd aggódok akkor eleget, nem kell feleslegesen még több stressz. Tudom ez a legrosszabb hozzáállás, de már eleget aggódtam ez miatt tizennégy évesen. Többet, mint kellett volna.

- Milyen volt Eddievel? - kérdezi Madelin, amíg én az asztalon könyöklök és néha-néha egy, egy hasábburgonyát megeszek. Lehet rossz döntés volt ez a késő esti vacsora. Utoljára Vegasban csináltuk azt, mikor kijöttem a rehabról. Akkor jól is esett, most viszont valahogy mégsem.

- Öhm... azt hiszem megtört a jég. - válaszolom és elkezdek mosolyogni. Újra lejátszódik a fejembe a jelenet. - Jó volt.

- Azt hiszem akkor nem kell azon aggódnunk milyen lányt hozol fel ide. - mondja anyám. Teljesen zavarba jövök, amit próbálok rejtegetni úgy, hogy a tányéromra nézek vagy csak a kezeimmel eltakarom. - Ezt el is mondhatod apádnak.

- Mi?

- Azt beszéltük meg, hogy holnap esetleg találkozhatnátok. - néz rám anya. Zavarom rögtön eltűnik és feszült leszek. Lehet csak az anyag hiány miatt. Ha felérek elszívok egy füves cigit, hogy utána jobban tudjak aludni.