At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

huszonhetedik fejezet

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

Még mindig nem tudom elhinni, hogy Eddie megpuszilta az arcom. Olyan csodás pillanat volt. Még mindig bizsereg az arcom ott. Teljesen izgalomba jöttem, amit a testem is észlel. Igen ott lent. Őszintén nem emlékszem mikor volt olyan, hogy valaki miatt ennyire izgalomba jöttem. Mielőtt még az anyáim hozzám szólhatnának felrohanok a fürdőbe és bezárkózom. - Richie jól vagy? - kiabál fel Madelin.

- Igen, csak gyorsan lezuhanyzom! - kiabálok vissza. Levetkőzöm és beállok a zuhany alá. Azonnal Eddie jut eszembe. Meg az a pillanat ahogy megpuszil, aztán a vörös arca. Lehet nem helyes erre gondolni önkielégítés közben, de másra nem tudok. Ahogy végzek mindennel és bevettem a gyógyszereim és a legerősebb fájdalomcsillapítóm, amitől torzulnak az érzékeléseim és kábultabb is leszek, felveszem azt a nadrágot amit még egyszer Eddie vett fel, mikor itt volt. Belenéztem a tükörbe és ahogy jobban elkezdem vizsgálni a lábaim elkezdek undorodni magamtól. A hegek miatt. Az összes apró és nagy heg miatt. Szinte azonnal érzem a vér szagát és látom a lábaim ahogy el vannak vágva. Nagyon csúnyán és olyan mélyen amennyire csak lehetett. Borzalmasan érzem magam miatta. Tönkretettem a testem az eszem a teljes életem.
Ezért nem szeretek rövidnadrágot hordani. Ilyenkor látszanak a hegeim. Utálom őket.

- Richie! - kopog be Madelin.

- Igen? - kérdezem.

- Bejöhetek?

- Öhm... persze. - válaszolom. És gyorsan beugrok az ágyamba és magamra húzom a takarót. - Szia.

- Szia. Milyen volt az út Eddievel? - kérdezi.

- Szomorú. - válaszolom. Leül mellém az ágyra. - Meghalt a lány akivel ott kötött barátságot. Nagyon maga alatt van. - nézek rá.

- Sajnálom.

- Én is.

- És, van valami? - mosolyodik el, mire zavarba jövök. - Na?

- Megpuszilta az arcom. - ül ki egy nagy mosoly az ajkaimra. Újra beleborzongok.

- Aranyos.

- Anya, hogy van? - kérdezem.

- Még pihen. - válaszolja. Elkezdem gyűrni a takaró szélét idegességemben. Soha nem fog megbocsátani. - Richie... majd holnap beszélhetsz vele. Jó? -fogja meg a kezem. - Meg fog bocsátani. Tudja, hogy nem gondoltad komolyan. - próbál nyugtatni. Gecire szarul érzem még mindig magam. Miattam történt ez az egész, hisz minden miattam megy tönkre. Nem érzem jól magam. Egyáltalán nem. Szédülök, fázok és elkezd a gyomrom is fájni. Lehet csak a sok stressztől meg ezektől, de akkor sem vagyok jól.

- Nem érzem jól magam. - mondom. Úgy érzem mindjárt széthasad a fejem, kába vagyok még és úgy érzem semmilyen normális emberi tevékenységre nem vagyok képes.

- Hozzak valamit?

- Fájdalomcsillapítót ha lehetne. Kérlek.

- Máris. - siet ki. Elfekszem az ágyban és magamra húzom a takarót. Ahogy Madelin visszaér, beveszem a gyógyszert, amitől nem érzem jobban magam. Majd ha elmegy aludni szívok fel valamit. Addig kibírom. - Rövid nadrág van rajtad? - kérdezi. A lábamra nézek, majd látom, hogy a bal vádlim kint van a takaró alól. Gyorsan behúzom és mintha mi sem történt volna megvonom a vállam. - Mutasd! - utasít. - Nem kell félni nem érek hozzá, csak látni akarom, hogy mennyire látszanak. - teszi hozzá. Nem akarom megmutatni. Ez csak rám és a testemre tartozik. Nem rá. De hát mindegy. Kitakarózom így már teljesen látszódnak a lábaim. Újra elfog az undor. Madelin csak nézi figyelmesen és ahogy mondta, nem nyúl hozzá. Legyen már vége. Olyan irritáló látni a lábaim. - Betakarózhatsz. - mondja. Végre. Azt hittem soha nem tudok majd a takaró melegébe betakarni a lábaim. Fáradtan rám néz. - Lassan feküdj le te is. - puszilja meg a fejem és lekapcsolja a nagy villanyt. - Jó éjt.