At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

huszadik fejezet

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

Eddie elment. Az előbb Eddie elhagyta az otthonát és elment egy rohadt kórházba meggyógyulni. Ő neki legalább van esélye a gyógyulásra, nem úgy mint nekem. Én már reménytelen eset vagyok, főleg most, hogy az egyetlen ember, aki iránt valamit is éreztem elment. Figyelem ahogy a kocsi csak megy és egyre messzebbre jut és már nem mehetek utána. Miért nem fogtam meg a csuklóját, rántottam vissza és csókoltam meg vagy mondtam el neki, hogy mit is érzek? Vagy annyit legalább, hogy belezúgtam, hogy hiányozni fog, hogy szeretem, hogy írjon minden nap, hogy ha nem láthatom beleőrülök, ha nem keres aggódni kezdek, hogy ha nincs mellettem elveszett vagyok. Olyan mondatokat és szavakat szül az agyam, amiket elmondtam volna neki.
Amíg az agyam ezen gondolkodik, a lelkembe egyre több érzés kavarog. Fájdalmat érezek, fizikai fájdalmat. Fáj a karom a lábam és a mellkasom. Emellett a lelkem is. Jobban mint eddig bármikor máskor. Gyűlölöm ezt az érzést. Főleg mikor látják rajtad, hogy nem vagy jól, rákérdeznek, de te nem akarsz válaszolni, mert úgy érzed, hogy ha elmondod belehalsz. Így inkább magadban szenvedsz és egész nap fáradtnak érzed magad, nem tudsz enni, aludni vagy bármit is tenni. Én ilyenkor a drogokhoz, piához és a gyógyszerekhez nyúlok. Az utóbbi is drognak számít, de az legális. Aztán minden áldott reggel felteszem a maszkot, óvatosan és ügyelve arra, hogy tökéletes legyen. Aztán belövöm magam és ez úgy az első két óráig elég is, aztán jön egy újabb adag, majd aztán még egy és a sulinak vége. Otthon csak gyógyszerezem magam, meg néha iszok. Bár mióta "leszoktam" minden rendben van, de mostanába érzem a késztetést és nem mondok nemet. Nem érdekel. Jól esik kábulatba esni és kizárni a rohadt külvilágot, ami ide lökött engem.
The Neighbourhood számokat hallgatok hangosan, nem törődve azzal, hogy ki hallja. Annyira jó, hogy anyám is és Madelin is dolgozik. Nem kell figyelnem arra, hogy ne vegyék észre, hogy be vagyok e állva, hogy hogyan csempésszem fel a szobámba az üveg bort, amit egy szép boros pohárba iszok, mert azt úgy illik. Aztán arra se, hogy le legyen tűrve a pulcsim ujja, mert ilyenkor lehetek rövid ujjúba, vagy amibe csak akarok, mert nem kell attól tartanom, hogy feltűnne nekik a tű nyom vagy a karomon elhelyezkedő vágások nyomai. Igaz azt már nem csinálom, de régen durva volt. Most viszont erre is érzem a késztetést, de nem megy remegő kezekkel miközben egyik kezembe a boros pohár van, a másikkal pedig a drog adagom melegítem fel. Ügyetlenül tartom a kanalat. De már elszoktam tőle. Ahogy kellően megolvad, a tű hegyét belerakom és felhúzom, majd megütögetem a felkarom hajlatánál a karom, kicsit jobban rászorítom az övem, és magamba lövöm és egyből érzem a kokain hatását. Istenem, imádom. Fél-alá kezdek el járkálni a teli pohárral és a félig üres boros üveggel, közben pedig a táncolok, ami abba merül ki, hogy össze-vissza lépkedek, mert az egyensúly érzekem nem a legjobb ebben az állapotban és élvezem a zenét. Lehunyom a szemem és látom magam előtt Eddiet. Majd ahogy kinyitom ő már sehol sincs. Megiszom a pohár tartamának a felét, majd lerakom az üveget az asztalomra, megfogom a telefonom, nehezen feloldom és ráírok Eddiere. Nem tudom kontrollálni a tetteim, de nem is akarom. Csak annyit írok neki, hogy "hIanY zol eS HIan YoznI is fOgsZ Eds remE lem en is nEkeD" és elküldöm. A drog nagyrésze csak kora este fele megy ki belőlem, de csak annyira, hogy el tudjak pakolni, mert félek attól, hogy anyámék bármikor beléphetnek az ajtón. Úgy döntök elmegyek valahova. Felhívom Beverlyt, aki csak nehezen veszi fel.

- Mi az Richie? - szól a telefonba zsémbesen. Azt tudom, hogy Billre haragszik, de rám azért nehogy már.

- Gyere el velem valahova. Bulizni. Jó móka lesz Bev. Csak te és én és a nagyvilág. Azaz Derry. Kérlek nagyon nem akarok most itthon lenni. - kezdek el neki könyörögni. Igazából csak be akarom magam lőni és jól érezni magam, de itthon már nem tudom és kell egy ember aki nem fog elítélni.