At the end of the rainbow, where you killed me [Reddie ff.]

negyvenharmadik fejezet

𝑹𝒊𝒄𝒉𝒊𝒆

Muszáj volt Eddiehez mennem, másra nem számíthatok. Tudom, hogy nem fog elkergetni. És igazam van. Mellette fekszek épp. Egyszerűen csak megnyugató. Miután elmentem Christől az utcán aludtam, mint régen. Jó, nem volt soha szokásos csak néha megesett. Ott aludtam volna ma is, de Eddie anyja kedves volt és beengedett a házba. Adott enni és inni is. Megengedte, hogy náluk aludjak. Tudom, hogy pofátlan dolog és undórító ember vagyok, de haza semmikép sem mehetek. Nem merek anyámék szemébe nézni. Ki máshoz mehettem volna? Apámhoz? Jézusom, soha! Végülis félig az ő hibája az egész. Szinte megölt a szavaival. Bár tudom, hogy igaza van. Egy szégyen vagyok, Eddie sokkal jobbat érdemelne nálam, nem egy ilyen utolsó szemétládát, aki még meg is lopta. De valahogy most mégis megengedi, hogy itt aludjak nála. Nem szólt egy rossz szót sem. Kedves volt, türelmes és aranyos, mint mindig. Nem tudom, hogy tud még mindig elviselni. Hisz csak rosszat tettem vele. Úgy érzem minden az én hibám. Én miattam lett ilyen. Szinte mindent elrontottam az életében. Most mégis itt vagyok az ágyában és szorosan ölelem. – Hiányoztál. – motyogtam.

– Te is nekem. – mondta. Egyre nehezebbnek érzem a szemhéjaim. Már jól esne ha normálisan tudnék aludni. És Eddie most megadja azt a fajta biztonságot, ami kell nekem. Nekem szükségem van rá, de neki rám, nem hiszem. A tegnapiak miatt még kicsit fájnak a végtagjaim, de Eddie közelsége ezt is enyhíti. Olyan jó lenne, ha Eddiet ez az egész helyzet nem terhelné. Ha ő neki nem kéne semmi rosszat átélnie. 

Amikor felkelek Eddie már nincs mellettem. Fogalmam sincs, hogy hány óra lehet vagy, hogy Eddie hol lehet, de ez most nem is zavar. Jobban magamra húzom a takarót és még fekszek egy ideig. Ahogy ezt megunom, kikelek az ágyból és lemegyek. Csak Eddie anyukája van itthon, aki meglepően kedves még mindig hozzám. Fogalmam sincs, hogyan megy neki, mikor olyan szemét voltam. Megkérdezi, hogy kérek e kávét, mire természetesen igent mondok. Elmondja, hogy Eddie a pszichológusánál van. Elég sokáig aludtam, de jól esett. Elém rakja a bögre kávét és leül elém. Bocsánatot kérek megint, csak úgy mint a múlt este, hogy megloptam őket és, hogy ilyen helyzetbe hoztam Eddiet, hogy mindent elrontottam. Ő viszont nem akarja, hogy bocsánatot kérjek. Azt mondja, nincs semmi baj. Nincs semmi baj? Dehogynem! Baj van, volt és lesz is! És legfőképp magam miatt. Elrontottam egy fiú életét, aki így sem a legszilárdabb talajon állt. Most meg már fuldoklik, tudom, érzem. Nem akarom, hogy ez legyen. Ki kell, hogy lépjek az életéből, hogy egy újat kezdjen, nélkülem. Igen, ezt kell tennem. El kell, hogy menjek, végleg. Csak rossz hatással vagyok rá, túl kell lépnie rajtam. Azt akarom, hogy boldog legyen, valakivel, aki nem én vagyok. Valószínűleg, majd marasztalni akar. Még mindig reménykedik benne, hogy tud segíteni, hogy meg tud javítani. Valamennyire igaza is van. Mert megváltoztatott, de ebben nem. És valószínüleg ebbe nem is fog. Javíthatatlna vagyok. Úgyhogy jobb lesz ha elmegyek. Eddie egy háromnegyed óra múlva meg is érkezik. Ahogy meglátom megdobban a szívem. Mint mindig, mikor láthatom. Nem tudom, hogy miért érzem mindig ugyanazt mint először. És most itt fogom hagyni. Istenem, mekkora egy szörnyeteg vagyok, hogy ezt megteszem vele. Hogy egy ilyen dolog elé állítom. Mit kéne neki mondanom? Hogyan kéne tőle elköszönnöm? Miért ilyen nehéz ezt megtennem? Gyűlölöm, ezt az érzést. El kell búcsúznom tőle, még akkor is ha nagyon fog fájni. Most boldog, és úgy érzem, ha nem drogoznék, akkor boldog életet élhetnénk. De nem lehet. Elém lép és a szemeimbe néz. Istenem, ezek a szemek. Megfogja a kezem és felvezet a szobájába, ahol bezárja az ajtót. – Lehet nem ez a világ legjobb alkalma, de anyám most fog elmenni és öhm... – itt megáll egy picit. Nagyon zavarban van, amitől elmosolyodom. Olyan kis aranyos ilyenkor. – hogy érted, ugorhatnánk a kapcsolatunkban, ha szeretnél. – mondja. Oh, ne. Nem, nem, nem. Ezt nem velem kéne megtennie.