Sárkány Birodalom: Ryuu

1. Köd

Kora reggel indultam útnak, mivel ha a napfelkeltét akartam megnézni, pirkadatra már a hegy tetején kellett lennem. Ma amúgy sem terveztem semmi mást, legfeljebb délután kalapálnék valamit a műhelyben, de addig még nagyon sok időm van.
A reggeli friss levegő, most fullasztó párával és köddel társult, gyakorlatilag az orromig nem láttam el, és még a szaglásomat is eltompította. Nagyon reméltem, hogy a csúcson már jobb lesz a helyzet, általában csak a völgyben szokott megülni a köd. Nagy léptekkel indultam meg a sziklás domboldalon, igyekeztem tájékozódni, bár nem voltam benne biztos, hogy jó felé megyek. Megvontam a vállam, végülis mindegy, egyszer csak sikerül haza találnom. Úgyse hiányoznék senkinek. Csak a nagybátyám él a falunkban Riernforn-ban, de neki is van családja, meg munkája, így nem nagyon foglalkozik velem mióta felnőttem. Talán a mesteremnek tűnne fel a hiányom, de nem hinném, hogy aggódna. Mondjuk nem is történhet semmi baj. Nyugodt környéken élünk, messze a fővárostól és a királyi családtól, még háború idején se találnak ránk, annyira elrejtett a falunk. A levegőből szinte nem is látszik, a sűrű lombozat eltakar mindent. A kis házak az ágakon helyezkednek el, így ha valaki lent sétál sem talál ránk. A föld alatt pedig egy egész alagútrendszer húzódik meg, amit főleg a bányászok használnak, de mi kovácsok is ott szoktunk dolgozni. Külső településsel nem igazán tartjuk a kapcsolatot, mert tökéletesen el tudjuk magunkat tartani vadászatból, és a közeli forrás vizéből. Pár százan lakunk itt, ennyien még nem veszélyeztetjük a vadállományt. Földműveléssel nem igazán foglalkozik senki, hiszen húsevő sárkányok révén nincs szükségünk növényekre. Pont elég az, amit az erdőben össze tudunk szedni.

Hirtelen megcsúsztam az egyik nedves sziklán, dobtam egy hátra bukfencet, majd szerencsére egy bokor megállított mielőtt legurultam volna a hegyoldalon. Halkan szitkozódva keltem fel, leporoltam magam, majd folytattam az utamat.
Amikor észrevettem, hogy halványan átsüt a nap a sűrű ködrétegen, már kezdtem rájönni, hogy bizony nem a hegy teteje felé tartok. Egy óra múlva pedig kénytelen voltam megállni. Nagyon gyors tempóban mentem, volt egy olyan érzésem, hogy véletlenül átértem a hegy másik oldalára, csak megkerülve oldalról, de hiába számolgattam, így is úgy is ki kellett volna érjek már a felhőből. Kicsit pihentem, majd mentem tovább felfelé, de csak nem akart tisztulni az idő. Ilyen magasságban már nem nőttek lombhullató fák, tűlevelűek voltak mindenhol, beárnyékolva a talajt. Kell lennie a hegy tetején egy tisztásnak. Meg akartam találni mindenképpen, így folytattam az utamat egészen addig, amíg már nem tudtam felfelé menni. Még időben megálltam, mielőtt egy kisebb szakadékba zuhantam volna. Bár az alját nem láttam, de nem tűnt túl mélynek. Nem igazán jártam még erre, így gondoltam egyet, majd elkezdtem lefelé mászni. Egy kis kaland nem árt. Gyakorlott sziklamászóként, egy gyík fürgeségével ereszkedtem le. Sokkal nagyobb volt a mélység mint először hittem, de végül leérkeztem egy tisztásra, ahol továbbra sem láttam semmit a fehér párán kívül, de nem aggódtam, hiszen egy ekkora sziklafalhoz csak visszatalálok. Úgy döntöttem további felfedezéseket teszek. Út közben pedig találtam pár gyógynövényt is, így máris a bőrtáskámba tettem őket.
Újra lombhullató erdő vett körbe, ahogy léptem egyet, éreztem, hogy a csizmám belesüpped a talajba. Fura cuppogó hangot adott ki. Ezek szerint ez egy mocsár. Az elég veszélyes. A távolban mintha egy lidérc fényét is láttam volna. Sose találkoztam még lidérccel, de mindig is akartam. Óvatosan kerestem egy ösvény félét, ami egész száraz volt, majd ráléptem.

Hatalmas robajjal landolt valami előttem az úton, nagy és fekete árnyéka akkora volt mint egy hegy. Ijedten ugrottam hátra.
"Menj innen!" hallottam meg erőteljes hangját a fejemben.
- Csak a lidércet akarom megné... - kezdtem volna mondani, de egy pikkelyes mancs csapott felém, ha nem lépek hátrébb, simán kilapított volna. Fenyegető morgás jött az árny felől. Nem tétovázhattam tovább, azonnal átalakultam, egy másodpercre rá pedig már a levegőbe is rugaszkodtam, de mintha egy éles kést húztak volna végig a hátsó lábamon. Visszahulltam a földre, tehetetlenül gurultam arrébb, de egy vicsorgó fekete pofával találtam szembe magam. Hatalmas sárga szemeivel az enyéimbe meredt. Riadt tekintettel néztem. Irdatlan nagy volt. Egy fekete sárkány. Sose találkoztam még eggyel se. Mit keres itt?
" Elmegyek! Csak engedj el!" mondtam neki én is. Sárkány alakban csak a gondolatainkkal tudunk kommunikálni egymással, sőt van, hogy az emberi alakunkban is inkább így beszélgetünk, ha nem akarunk valamit hangosan mondani.
" Már megláttál. Meg kell, hogy öljelek. " jött a válasz. Beleremegett az egész testem abba az erőteljes és ősi jelenlétbe, amit magával hordozott.
" Nem mondom el senkinek! Ígérem." igyekeztem minden őszinteséget belevinni a mondandómba, hogy érezze tényleg bízhat bennem, és nem kell itt helyben kinyiffantania. Azt hiszem valamennyire sikerült meggyőznöm. Enyhült a szorítása, mire én azonnal lerúgtam magamról hatalmas testét, majd pár szárnycsapással a levegőben voltam. Hallottam, hogy követ, így kétségbeesetten repültem az ég felé. Nem kellett sok, kiértem a felhőből, és máris a nap meleg sugarai fogadtak. Lepillantottam, innen fentről sikerült betájolnom magamat, minél előbb haza kell, hogy jussak.
Egy velőtrázó ordítással tört a felhők fölé az ellenfelem. Tátott szájjal bámultam rá. Hatalmas, de erőtől duzzadó, izmait éjfekete pikkelyek borították. Körülbelül ötször akkora volt a sárkány alakja mint nekem. Persze nem is lehetnék nagyobb, koromnak megfelelő volt a méretem, de elképesztett, hogy létezik olyan faj, ami ekkorára képes megnőni. Kihasználva mozgékonyságomat gyorsan száguldani kezdtem újra a felhők felé. Miután már betájoltam magam, tudtam merre kell mennem, így már csak le kellett ráznom magamról. Pont ahogy gondoltam, még ide is követett, de én gyors kanyarokkal, és összevissza bukfencekkel teljesen összezavartam őt. Egy idő után el is tűnt. Úgy tűnik sikerült leráznom. Már éppen felsóhajtottam, amikor egy hatalmas fénycsóva töltötte be a teret körülöttem. A tűz hatására a köd eltűnt, és újra megpillantottuk egymást a feketével. Ijedten pislogtam körbe, ismerős volt a hely. Mielőtt utánam siklott volna, én belevesztem a ködbe, majd leszálltam a kissé megperzselt földre. Itt kell lennie egy átjárónak. Visszaalakultam emberi formámba,  elmotyogtam pár varázsszót, mire kinyílt előttem egy földalatti alagútba vezető út. Azonnal beléptem, így a fekete sárkány már csak a hűlt helyemet láthatta, miután eltűnt a titkos átjáró.

Pár pillanatra szükségem volt, lenyugtattam a szívverésem, és igyekeztem rendes tempóban venni a levegőt, majd megidéztem egy őrlángot, amit előre küldtem, hogy bevilágítsa nekem az utat. Nagyon ritkán használjuk ezt az átjárót, mivel ez pont kivezet a hegységből, ami elrejti a falunkat. Nem sokszor voltam másik településen, de emlékszem, hogy itt mentem át én is párszor régen. Hosszú, órákon keresztül tartó gyaloglás következett, ami lehetett volna rövidebb is, de a jobb lábamon egy hatalmas seb volt, amit még a karmaival hasított ki belőlem. Csak lassan és sántikálva tudtam haladni.

Már messziről hallottam a hangokat, amikor megpillantottam a fényeket, el is oltottam a lángomat, és megkönnyebbülve léptem be a hatalmas tárnába, ami nyüzsgött a dolgozó falusiaktól. A főtérre vezetett az utam, csak onnan lehetett a földfelszín fölé menni. Átalakultam, majd fel is repültem. Egy hatalmas fa törzsének a belsejében úsztam a kijárat felé, aminek a tetején már beszűrődött a napfény. Több kijárat is volt oldalt, pontosan tudtam nekem melyiken kell kirepülnöm, majd onnan nem messze meg is pillantottam a kunyhómat az egyik fa lombjában. Nem volt egy nagy hely, az egész akkora volt, hogy még éppen, hogy befértem a nyitott, gyökerekből fonott átjárón. Előtte egy kis erkély volt, persze korlát nélkül, az is fából. Lehuppantam a padlóra, majd már kisebb alakomban mentem beljebb, és azonnal a fürdőszobám felé vettem az irányt. Belenéztem a tükrömbe, halványan elmosolyodtam. A hajam összevissza állt, az arcom koszos volt, egy halvány vágás is volt rajta. Levettem a nadrágom, hogy kitisztítsam a sebemet. Két hatalmas vágás futott végig a lábszáramon. Elővettem egy gyógynövényes fiolát, majd tettem belőle rá, összeszorított fogakkal igyekeztem egy hangot se kiadni. Valahogy sejtettem, hogy nem fog ez olyan könnyen begyógyulni. Lepihentem az ágyamban. Elgondolkodva néztem a plafonomat. Ezt jól elintéztem. Magamban mosolyogtam a helyzeten. Sose gondoltam volna, hogy találkozok egy igazi fekete sárkánnyal. Vajon itt marad a közelben? Vagy csak átutazik? Lehet, hogy vadásznak rá a birodalomban, és bujkálnia kell. Igen biztos így van biccentettem magamnak amikor felidéztem a szavait:" Már megláttál. Meg kell, hogy öljelek."
Még most is beleborzongtam az élménybe.