inner child ↬ taekook

01

2003. március 9.

A kisasztal mellett térdeltem, és kidugott nyelvvel firkálgattam egy gyűrött papírra. Akkoriban ez volt az egyetlen, ami lekötött.

Váratlanul Subin néni toppant be a fehér falú, unalmas szobába.

- Taehyung drágám - szólított szelíden magasan csengő hangján. A szokásos öltözékében volt; egy pöttyös blúzt viselt kardigánnal.

- Csókolom - néztem fel egy pillanatra, aztán visszahajoltam a papír fölé, és tovább rajzolgattam egy autót. Vagy talán egy biciklit? Nem voltam biztos abban, mit is alkotok.

- Beszélhetünk? - kérdezte óvatosan.

- Igen - bólintottam, aztán gondosan leraktam az asztalra a piros ceruzámat, és minden figyelmemet a hölgynek szenteltem, aki leült mellém a padlóra.

Szerettem őt, sosem bánt velem rosszul. Mindig tudta, mire van szükségem, és kifejezetten többet foglalkozott velem, mint bárki mással. A szívén viselte a sorsomat.

Megsimogatta fejem búbját, aztán belekezdett a mondandójába.

- Tudod, hogy nagyon kevesen vagyunk a házban, mégis szűkösen...

- Persze - biccentettem.

Subin néni a kevés alatt a hatvankettőt értette. Tényleg nem voltunk sokan a közelben fellelhető árvaházakhoz képest, de én még ennyi ember között sem éreztem jól magam.

Akárhányszor társaságba kerültem, elfogott egy ismeretlen, fojtogató érzés, szédüléssel fűszerezve. Ezért is történt, hogy évekig egyedül ücsörögtem az iskolában, de még az árvaházban is. Nem volt szükségem senkire; úgy éreztem, egyedül többre megyek.

- Drágám, tudom, hogy nem szereted a társaságot, de muszáj lesz osztozkodnod a szobádon.

- Tessék? - pislogtam. - De én nem akarok! Nem!

- Tudom, kincsem, viszont nincs más választásunk. Érkezett még két kisfiú a házba, és valakinek melletted is kell lennie, máskülönben nem férünk el.

Összeráncolt homlokkal, bánatosan biccentettem oldalra a fejem.

- Muszáj?

- Igen, csillagom. Képzeld, az egyik fiúcska hasonlóan vélekedik a társaságról. Szereti a magányt - felelte.

Kifakadtam, mert nem bírtam tovább. A gondolatra, hogy osztoznom kell a helyiségen, újra magába kerített egy hátborzongató érzés.

- Nem érdekel! Én egyedül akarok lenni! - kiáltottam, aztán felmásztam az ágyamra, és elbújtam a kék takaróm alá.

- Taehyung, nagy fiú vagy már. Ne viselkedj így! - érkezett a hang. Kikukucskáltam a szöszös pléd alól.

- Mikor jön az a fiú?

- Ma délután - válaszolt a nő.

- De ha nem fog jól viselkedni, nem osztozom vele - jelentettem ki durcásan. Subin néni derűsen felnevetett.

- Jól fog viselkedni - ígérte, aztán témát váltott, és a rajzom fölé hajolt. - Mi szépet készítesz?

Beharaptam az alsó ajkamat, és elkezdtem tűnődni. Mit rajzolok? Mivel szenvedek már percek óta? Lesütöttem a szemem.

- Nem tudom.

Subin néni látta, hogy valami nincs rendben velem aznap. Tudta, ilyenkor csak egy valami segíthet nekem; ha egyedül hagy. Feltápászkodott a padlóról, és sietősen elhagyta a szobát.

Szerettem egyedül lenni, a saját gondolataimba feledkezni. Olyankor nem éreztem felelősséget semmiért. Nem voltak kérdések, így a válaszokon sem kellett rágodnom, amelyeket valamilyen okból kifolyólag sosem találtam meg. A csend, a mérsékelt szuszogásom, és a ceruza halk sercegése a papíron. Ez járt nekem, de ezért az egyért igazán hálás voltam.

Felültem az ágyamra kezemben a matematika füzetemmel, és nekiálltam a házi feladatomnak, azonban nem tartott sokáig egyedüllétem, ugyanis megjelent a helyiségben a takarítónő.

Felvont szemöldökkel meredtem rá, ugyanakkor ő még egy köszönést sem préselt ki az ajkai közül, csak odalépett a szoba másik végébe helyezett ágyhoz, és elkezdte kicserélni az ágyneműt.

Az ágy, amelyen eddig senki sem feküdt, és amely már 7 éve ott állt magában. 7 hosszú éve; azóta amióta megszülettem, és idekerültem.

Megpróbáltam nem a hölggyel foglalkozni, helyette a matematika feladatokra összpontosítani, de sehogy sem ment. Csupán 5 percig tartózkodott a szobában, de az az 5 perc egy évnek tűnt. A kíváncsiság teljesen hatalmába kerített.

Távozása után Subin néni jelent meg, maga előtt egy kisfiúval. Becsuktam a könyvemet, és jobban szemügyre vettem a párost. Subin néni szénfekete tincsei között, ha közelebbről megnézte az ember, ősz hajszálakat vélhetett felfedezni. Az évek során ráncok alakultak ki finom vonású arcán, de természete ennél türelmesebbé vált.

Az előtte toporgó alacsony fiú bőre sápadt volt, és üresen pillantgatott előre sötét szempárjával.

A hölgyemény az ágyhoz vezette őt. A kisfiú felült rá, viszont lába olyan rövid volt, hogy nem érte el a padlót. Subin néni rám sandított, ezért gyorsan felemeltem a könyvemet, és elbújtam a lapok közé.

- Segítek kipakolni, rendben? - csengett a hangja, de az idegen fiúcska nem szólt egy szót se.

Ki-kilestem a könyvem mögül, így figyeltem meg, hogy az üres szekrény, amely eddig úgyszint birtokos nélkül álldogált, megtelik játékokkal, ruhákkal és könyvekkel.

Subin néni még mindig a szekrénybe pakolászott, amikor úgy tettem, mintha végeznék a házi feladatommal, ezért aztán némán elfeküdtem az ágyon.

- Mindjárt jövök, szívem. Meg tudsz várni, ugye? - kérdezte halkan Subin néni a fiúcskát, akinek feleletét azonban nem hallottam. - Sietek, kincsem.

Úgy tűnt, már távozik, de aztán még hozzátette: - Ő ott Taehyung, addig nyugodtan beszélgethetsz vele.

Felültem, hogy lássam, mi történik éppen. Subin néni felém mutatott, bátorítóan rámosolygott az újonnan érkezettre, aztán végleg elhagyta a helyiséget.

A fiúcska átkarolta a lábát, és fejét a térdére hajtotta. A szememmel sokáig pásztáztam őt, ám végül nem bírtam tovább csendben maradni.

- Valami baj van?

Felnézett. Mandulavágású szeme csillogott, de nem az örömtől, hanem a könnyektől. Megrázta a fejét, aztán újra eltakarta az arcát.

Mi okból volt ennyire szomorú? Ekkor pedig bevillant, hogy egy árvaházban ücsörgünk. Az első napok mindig keservesen telnek, ennek ellenére az idők során megszokod a körülményeket. A többség megszokta.

Én egészen addig képtelen voltam erre, amíg ő meg nem jelent az életemben.