Love Game

20. fejezet

Miután kinyomtam a telefont, a szívem a torkomban dobogott, és olyan erősen pumpálta szét a vért minden egyes porcikámba, hogy a fülemben hallottam a dobogását. Az ujjaim egyszerre akartak remegni és váltak olyan merevvé, mint a márvány.

Aztán meghallottam a kopogást az ajtómon. Egy pillanat alatt reflexből megnéztem magam a tükörben és megigazítottam a hajam, majd az ajtó felé indultam, és gondolkodás nélkül kinyitottam azt.

Még feleszmélni sem volt időm, a pillanat töredéke alatt az ajkai már az enyémet súrolták, a kezem pedig a hajában időzött. Az elmém, a délutáni gondolataim, a félelmeim, már mind máshol jártak. Az illata, a bőre érintése megbabonázott - mintha csak először érintettem volna.

- Felix - suttogtam, a hangom alig észrevehetőbb egy lélegzetvételnél. Nem felelt, és egy újabb csókkal egyértelművé tette, hogy ez nem a szavak ideje. A combomnál fogja magához emelt, én pedig a lábaim köré kulcsoltam, így segítve neki. Egyik kezével a hátam tartotta, másikkal pedig elkezdte a fejem fölé húzni a felsőm, majd ő is megszabadult a sajátjától.

Az egész élmény olyan volt, mintha egy rózsaszín köd lebegett volna a szemem előtt. Nem gondolkodtam, semmi nem foszthatott meg az érzéstől, amire annyira vártam - nem akartam magányos lenni. Akkor, abban a pillanatban még az sem érdekelt, mekkora fájdalmat okozhat ez bármelyikünknek.

Az emlékeimben sem maradt meg más, csak az érzések arról az estéről - a forró bőröm a hűvös lepedőn, a teste az enyémhez simulva, a keze a hajamban, az ajka a bőrömön... 

***

Másnap reggel a nap a szokásos lomha sugaraival sütött be a szobám ablakán, amivel minden reggelen szokott. Azonban ez nem volt akármilyen reggel. Lassan pislogva nyitottam ki a szemeim, és próbáltam észrevétlenül felmérni a helyzetet a szobámban, hogy leplezzem, hogy ébren vagyok, szükségtelenül.

Felix nem volt a szobában, és ez a tény furcsa mód egyszerre töltött el megnyugvással és mérhetetlen szomorúsággal. - Hogy is lehetne itt? - gondoltam. - Valószínűleg már a barátnőjével van.

A takarót magamhoz fogva elbotorkáltam a szekrényemig, hogy valami ruhát keressek magamnak. Végignézve magamon eszembe jutott az előző este, de a felszabadult érzelmeknek már nyoma sem volt. Helyükre aggodalom, és önsanyargatás került. Felvettem a kedvenc nadrágom és pólóm, hogy legalább ettől jobb kedvem legyen, majd kiléptem a szobából.

A legnagyobb meglepetésemre, Felix az asztalnál ült, az arcát a tenyerébe temetve. Amikor meghallotta, hogy kiléptem a szobából, felkapta a fejét, és rám mosolygott - a szemei karikásak, az arca nyúzott volt. A szívem ismét ritmustalanul kezdett el verni, jelezvén, ha esetleg elfelejtettem volna: szerelmes vagyok belé. Pár másodpercig mozdulatlanul álltam, nem tudtam, mit kéne mondanom.

- (Y/N) - mondta halkan, és óvatosan felállt az asztal mellől. Mozgása olyan volt, mint amikor az oroszlánok nem akarják elijeszteni a kiszemelt vadat. Nem tévedett sokat - ijedt vad voltam, aki bármelyik másodpercben nekiiramodhat. Nem feleltem, mert nem jött ki hang a torkomon. Egyébként is mit keresett itt?

Lassan lépdelt felém, minden pillanatban éberen, hogy elkaphasson, ha elszaladni támadna kedvem. De nem tudtam elszaladni. Amikor elég közel ért hozzám, finoman átkarolt, a fejét az enyémre támasztotta, majd egy lassú, fájdalmas csókot nyomott a homlokomra - pont, mint azelőtt. A szívem súlyosan hullott a lábaimba.

- Felix, mit keresel itt? - kérdeztem, szintén halkan. Az egész beszélgetés olyan volt, mintha saját magunkat akartuk volna megkímélni attól, hogy meghalljuk. Éreztem, hogy megfeszül az állkapcsa, és nagyon sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.

- PJ kért meg, hogy nézzem meg, jól vagy-e - felelte, én pedig összeráncoltam a szemöldököm.

- Hogy mit csinált PJ?! - förmedtem rá, miközben kivágtam magam az öleléséből. - Mégis mit... gondoltok ti?

- (Y/N), kérlek, nyugodj meg! Csak jót akart neked, tudta, hogy ha idejön, hibát követsz el... - mondta halk hangon, látszott, hogy nem akart még jobban felbosszantani. De rosszul döntött.

- Hibát?! - sipítottam. - Miért rosszabb jól érezni magad egy szingli sráccal, mint lefeküdni az exeddel, akinek ráadásul barátnője van? - A vér felforrt az ereimben, elképzelhetetlennek tartottam, hogy ezek ketten megegyeztek rajtam, mint valami kabalafigurán. 

- Menj innen, kérlek - mondtam, és a levegőbe dobtam a karjaimat.

- (Y/N), kérlek, hallgass meg.  Igazad van, nem kellett volna a hátad mögött így tennie - habozott -, de egy valamiben nincs igazad.

- Világosíts fel kérlek - feleltem cinikusan.

- Nincs barátnőm - bökte ki végül, színtelen hangon. A karba tett kezeim gyengén hulltak az oldalamra, a fejemet pedig hitetlenül ráztam.

- Hogy micsoda? - kérdeztem. Úgy éreztem, valami hülye játék része lettem, amiben egyáltalán nem szerettem volna részt venni.

- Szakítottam vele, mert én - a mondatban hosszú csend állt be, Felix ide-oda kapkodta a tekintetét, amíg azon gondolkodott, folytassa-e, vagy ne - szeretlek.

- Már megbocsáss? - kérdeztem hitetlenkedve, miközben a fejemben csak az az egy szó visszhangzott: szeretlek.

- (Y/N), kérlek, tudom, hogy egy idióta voltam, annyira sajnálom, de kérlek, hinned kell nekem!

- Hihetetlen vagy - feleltem hitetlenkedve. - Nem, Felix. Te nem szeretsz engem - én szeretlek. Hónapok óta nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Rád. Hogy ne hiányoztál volna, hogy ne akartalak volna felhívni! Végig magamat hibáztattam, mert annyira szerettelek, hogy nem tudtam Rád haragudni! És majdnem az egyik legjobb barátom karjaiba rohantam vigaszért, hogy végre, legalább egy éjszakára elfelejtselek! Ez a szeretet, Felix. Nem pedig az, hogy egy másik lány karjába dőlsz, amíg még állítólag velem élsz és engem szeretsz... - förmedtem rá, azonban a szavaim inkább voltak hűvösek, mintsem mérgesek. Csak elegem volt.

- De mindezek felett - folytattam - magamat jobban szeretem annál, mintsem most a karjaid közé vessem magam, és felejtsünk el mindent. Ez semmin sem változtat, Felix - mondtam, majd az ajtó felé indultam, hogy kiengedjem.

- (Y/N), kérlek - mondta halkan, de nem engedtem. Nem engedhettem neki. 

- Viszlát, Felix - feleltem, ő pedig lassan kisétált az ajtón, és ismét magamra maradtam. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahol nemrég még ő ült, és az arcom a tenyerembe temettem, akárcsak ő, amikor reggel először megláttam. 

Mindketten magunk vagyunk.

***

(◡﹏◡✿) mindenkitől bocsánat, hogy ennyi ideig nem hoztam új részt. 

Ha még itt vagytok, és olvastok, nagyon köszönöm nektek! ★~(◠‿◕✿)

A jövőben úgy fog kinézni ez, hogy előre legyártok több fejezetet, és attól függően, hogy mennyire tudok előre haladni, hetente vagy kéthetente töltök fel egy új fejezetet! Nem várakoztatlak titeket többet ilyen sokáig, eskü! 

Mit szóltok az új részhez? Találkozunk a köviben!