Love Game

21. fejezet

Az elkövetkezendő hetekben több üzenetet kaptam Felixtől, mint az elmúlt hónapokban összesen. A rendezvény után hazaköltözött Angliába, de ez nem állította meg abban, hogy felelevenítse azt az éjszakát, amit az új lakásomban töltött.

- Hello, (Y/N), én vagyok. Megint. Kérlek hívj vissza és beszéljünk erről.

De nem hívtam vissza. Nem voltam biztos benne, hogy készen állok-e rá, hogy minden eddigi fejlődésem a kukába dobjam. "Meg kell találnom, ki vagyok nélküle." - mondtam magamnak. És bár jó úton haladtam efelé, minél inkább rájöttem, ki vagyok nélküle, annál jobban ráébredtem arra is, hogy nem azért szerettem, akivé tett engem. Mert nem lettem más miatta, nem lettem semmiben sem különb, mint előtte voltam. És most sem vagyok kevesebb nélküle... 

És amint erre rájöttem, az is világossá vált számomra, hogy nem is emiatt hiányzik. Viszont még mindig rettentően hiányzik. A mosolya, a hangja, a nevetése, ahogy a talpai súrolják a padlót a régi lakásunkban - ahogy megnevettet ha szomorú vagyok, ahogy a koszos szőke haja össze-vissza áll reggelente, amikor álmosan pislog a szemeivel. Úgy éreztem, hiába találtam meg önmagam, így csak arra jöttem rá, hogy Ő kell nekem. 

Mindezek után muszáj volt felhívnom Jennyt, mert tudtam, hogy rá számíthatok, és nem fog elítélni a történtekért.

- Hogy mi történt?! - kérdezte sokkolva a telefonban.

- Tudom, én... jesszus, akkora hülye vagyok! - feleltem, és az egyik kezemmel megdörzsöltem az összeráncolt szemöldököm.

- Nem, ne-ne! Ne kezdd ezt az önostorozást nekem! Inkább egyre válaszolj: mi a fenéért küldted el? Hiszen még mindig szereted, és ő is szeret téged!

- De Jenny, ez egyszerűen nem ilyen egyszerű... megcsalt engem! Mi rá a garancia, hogy nem fog újra? És amúgy is... nem fogok csak úgy visszahullani a karjaiba két szép szó után! Nem vagyok ilyen könnyen kapható!

- (Y/N), ez nem arról szól, hogy könnyen kapható vagy-e!  Ez arról szól, hogy Ő életed szerelme, és itt áll előtted és szinte könyörög, hogy vedd vissza őt. Láthatod, hogy komolyan gondolja, hiszen azóta már hetek teltek el, és semmi választ nem kapott tőled, mégis kitart...

- Igazad lehet. De nekem ez még kevés ahhoz, hogy meg tudjak bocsátani és újra bízzak benne. Tudod, hogy amúgy is nehezen bízok meg az emberekben...

- Már hogyne tudnám, drágám. Én csak annyit mondok, adj neki egy esélyt, hogy bizonyíthasson.

- Igazad lehet. Köszi, Jenny. Szeretlek.

- Én is szeretlek, te lökött. HÍvj többször!

- Amikor hívnálak, már mindig rég alszol, és leszidsz, hogy az éjszaka közepén kereslek!

- Rohadt időeltolódás. Na, majd beszélünk! Puszi! - és letette. Kicsit üldögéltem még a telefonnal a kezemben és a várost néztem az ablakon át. Napfény szűrődött ki a magas épületek közt, és furcsa mód otthon éreztem magam, ami még nem sokszor fordult elő azóta, hogy LA-be költöztem. 

A munka mostanában elég hektikus volt, rendszeresen estig bent kellett lennem, mert közeledtek a leadási határidőink, és több újraterveztetés miatt is el voltunk maradva. Az iroda egy szép belvárosi épületben volt, tágas és modern. Szerettem bent lenni, mert a hatalmas ablakokon keresztül gyönyörű kilátás nyílt a környékre, és rajzolás közben könnyű volt elveszni a gondolataimban, miközben az ablakon bámultam ki. 

Egy ilyen estén már egyedül voltam az egész irodában, és még mindig az asztalom felett görnyedtem a munkán. Maximalista vagyok, ezért nem számított, mennyi idő, muszáj volt tökéletesítenem a rajzot. Amúgy sem volt jobb dolgom, magányosnak éreztem magam, és amikor nem dolgoztam, a gondolataim csak ekörül forogtak. Így legalább lefoglaltam magam, hasznosnak és produktívnak éreztem magam - még akkor is, ha csak menekültem a munkába. Ezen az estén azonban kifordítottam a székem az ablak felé, és hátradőlve kémleltem kicsit a várost. Mindig elbűvölt, ahogy az emberek hömpölygő kis folyamai fel-alá mászkálnak az utcán, mindenki elfoglalva a saját fontos problémáival és nehéz kérdéseivel. 

Mindig azt vallottam, hogy mindenkivel kedvesnek kell lennünk, hiszen nem tudhatjuk, kinek mi nyomja a vállát a hétköznapokban, amikről nekünk fogalmunk sem lehet. Visszafordultam az asztalhoz, és csak ösztönösen firkálgatni, rajzolgatni kezdtem. A gondolataim össze-vissza cikáztak a fejemben, de ez valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy fel sem fogtam, merre járnak.

- Hát te, még ilyen későn? - hallottam hirtelen egy női hangot magam mellől, kicsit meg is szeppentem.

- Öhm, igen - feleltem kissé zavartan. - Be kellet fejeznem a rajzot a holnapi leadásra. De már... kész van - mondtam, és lenéztem a papíromra, majd összeráncoltam a szemöldökömet. 

- PewDiePie? Csak nem rajongó? - kérdezte kuncogva a kolleganőm, majd a rajzra biccentett. - Szép munka. Talán el kéne küldened neki.

- Talán el kéne - feleltem mosolyogva. - Te hogyhogy ilyen későn még itt?

- Bent hagytam a laptopom, de holnap otthonról kell dolgoznom, úgyhogy gyorsan beugrottam érte, útba esett. Megláttalak, és gondoltam megkérdem, minden rendben van-e - mondta, és a hangjából valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt. Nagyon kedves lány volt, mégsem sokat beszélgettünk az irodában.

- Köszi, ez nagyon rendes tőled. Minden rendben, el is indulok haza. A munka már úgy is készen van - mosolyogtam rá, összeszedtem a rajzaim az asztalon, és betettem a fiókba, majd felkaptam a táskám. 

- Elvigyelek?

- Nem, köszi, kocsival vagyok - mondtam. - Holnap találkozunk!

- Így lesz. Jó éjt, (Y/N).

- Jó éjt - válaszoltam, majd elindultam lefelé a lépcsőn a kocsimhoz. Beszálltam, és egy pár másodpercig magam elé néztem, majd kiparkoltam és hazafelé vettem az irányt.

Csak egy szokásos este volt, éjszaka hazaérni a munkából, megnézni a postát, megöntözni a növényeket, keresni valami maradék kaját a hűtőben. Kaptam egy üzenetet Jacktől, hogy ugorjak át hozzájuk valamelyik nap. Az incidens óta ritkábban találkoztam velük, úgy éreztem, magányra van szükségem. Pedig ők mindig készen álltak segíteni, akármire is volt szükségem.

Sokat gondolkodtam azon, amit Jenny mondott. Adnom kéne még egy esélyt. A héten még nem érkezett üzenet Felixtől, pedig már csütörtök volt. Talán már nem is kíváncsi rám - gondoltam.

Ledobtam magam a TV elé, és még néztem egy kicsit a Late Night show-t, amikor csörgött a telefonom. 

Felix volt az.

A szívem hirtelen a torkomban dobogott - pedig azt hittem, már megszoktam az elmúlt heti hívások alatt. A különbség az volt, hogy most fel is vettem a hívást.

- Haló? - szóltam bele a telefonba.

- (Y/N)? Én... én nem is számítottam rá, hogy felveszed a telefont! - mondta kissé megilletődötten, egy kuncogás kíséretében.

- Akkor miért hívtál, Felix? - kérdeztem, és akarva-akaratlanul mosolyra húzódott a szám.

- Hogy felmondjam az üzenetrögzítődre, hogy sajnálom. És, hogy kérlek adj nekem még egy esélyt. 

- Vicces, hogy ezt mondod - mosolyogtam -, mert azt hiszem épp ez volt a tervem. De! És Felix, ez a lényeg... szükségem van rá, hogy bebizonyítsd, tényleg bízhatok benned, és tényleg újra akarod ezt kezdeni velem. Nem várhatod el, hogy úgy tegyek, mintha mi sem történt volna, mert - mondtam, de közben kopogást hallottam az ajtón. LA-ben nem sűrűn kopognak az ember ajtaján barátságos alakok az éjszaka közepén, úgyhogy kicsit megijedtem. - Felix, visszahívhatlak? Azt hiszem épp ki akarnak rabolni.

- Szerintem csak nyisd ki - felelte, és hallottam a hangján, hogy elmosolyodik.

Odasétáltam az ajtóhoz, és ahogy tanácsolta, kinyitottam. 

- Ez elég bizonyíték? - kérdezte, és a mosolya fülig ért, a szívem pedig a gyomromban landolt.

***

Ahoy babák! 

Remélem tetszett ez a rész, kicsit most lassabb és reflektálóbb lett, de muszáj volt cliffhangert hagynom a végére ;-; 

Mit gondoltok, hogy tetszett?

Edit: Oh, shit, #1 in youtube and #3 in pewdiepie tags?ಥ_ಥ Köszönöm mindenkinek aki még ennyi kihagyás és késlekedés után is itt van és olvassa és kedveli a történetet! Imádlak titeket!