Love Game

6. fejezet

Még a videó felkerülése napján Jenny, a barátnőm felrobbantotta a telefonomat a hívásaival és üzeneteivel. Nagyjából kezdett hozzászokni, hogy barátok vagyunk Felixszel, de ez azért még nála is kiverte a fangirl-metert.

- Még most sem hiszem el, hogy híres lettél! – csicseregte, miközben a campus folyosóján sétáltunk.

- Nem vagyok híres, és ne kiabálj – próbáltam csitítgatni, így is sokkal több bámészkodó szempár tapadt ránk, mint általában. Nem szerettem a sugdolózást, mégis elkerülhetetlen volt. A folyosón szinte minden harmadik ember megfordult utánunk, ferde pillantásokat és halk mormogásokat küldve felénk. – Csak üljünk le valahova, meg kell nyugodnom kicsit – mondtam, és próbáltam lenyugtatni a szívverésemet. Rossz előérzetem volt.

- Nyugodj meg, senki nem fog megölni! Úgy viselkedsz, mintha bérgyilkost küldtek volna rád.

- Tudod jól, hogy amúgy sem szeretek a figyelem középpontjában lenni, és amúgy is mindig úgy érzem, hogy az emberek rólam susmognak, vagy rajtam röhögnek! Az anonim kommenteket könnyebb volt kizárni, de ez – hadartam, és a mondat végén a karommal mutattam az egyetemre.

- Túlreagálod – felelte Jenny, és leültünk az udvari szökőkút peremére.

- Talán igazad van – sóhajtottam.

- Na de mesélj végre, milyen ő? – kérdezte, és izgatottan helyezkedett mellettem.

- Hihetetlenül édes – mosolyogtam, mint egy idióta. – És vicces, ami gondolom nem meglepő. És nagyon figyelmes is – folytattam.

- Tiszta pasi alapanyag, mi? – nevetett, de a kérdésre nem válaszoltam, csak kínosan kuncogtam. Nem mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, milyen lett volna vele lenni. Sokszor, amikor a szemébe néztem és a szívem a gyomromban landolt tudtam, hogy olyan dolgokat érzek, amiket az elmém nem hajlandó és nem képes belátni, de a lelkem mélyén éreztem. De kimondani iszonyúan féltem. Az elmélkedésemből barátnőm hangja rántott vissza.

- (Y/N), szerintem menjünk – mondta, és felállt a szökőkút mellől. Nem értettem, hova ez a nagy sietség, aztán megláttam. A csajt, aki sosem szállt le rólam. Aki mindig szarságokat beszélt a hátam mögött. Ó, anyám. Nem féltem tőle, csak szerettem elkerülni a konfliktusokat, és hát ő... nos mást nem nagyon tudott csinálni, csak azt. Mint amikor bekerülsz a börtönbe, és attól leszel menőbb, ha belekötsz másokba. Nem csoda, hogy nem voltam menő.

- Lám, lám, lám! – kezdte a nyájas bájos mégis idegesítő hangján. – Kit látnak szemeim? Csak nem Felix kis ringyóját? – kérdezte kacagva. Épp elfordultam és indulni készültem, amikor megragadta a karom, mire én gyorsan kirántottam azt a szorításából.

- Neked meg mi a fasz bajod van? – kérdeztem megilletődötten, és megfogtam a kezem, ahol megrántotta. Hülye picsa.

- Csak szeretnék csevegni egy kicsit a környék új „hírességével"! Akkora baj ez? Már szóba sem állsz velünk, földi halandókkal?

- Nekem erre nincs időm – mondtam, és elindultam a másik irányba Jennyvel.

- Hát persze, hiszen már jobb ember lett nálunk, őfelsége! Csak szeretném ha tudnád, hogy ettől még ugyanaz a kis senki vagy, aki eddig is voltál! Au revoir! – szólt utánunk, hogy a lehető legtöbb figyelmet magára hívja, aztán vékony hangján kacagott egyet, és ők is leléptek.

Iszonyú ideges lettem, a szívem hevesen vert és a szememet könnyek szúrták. Miért borított ki ennyire ez az egész? Nem tudom. Jobb lett volna, ha orrbaverem a hülye libát? Szintén nem tudom. De azt tudom, hogy rémesen rosszul esett, amit mondott, még akkor is, ha csak a dráma miatt csinálta.