Love Game

12. fejezet

Én voltam a legboldogabb ember a világon. Miután hazaértünk LA-ből, Felix ismét visszatért a videók rendszeres gyártásához, és természetesen az LA Vlog sem maradhatott ki a sorból. Amin viszont meglepődtem, hogy én is szerepeltem a videóban, ugyanis azt hittem, hogy a videókat, amiket rólam csinált, csak magunknak készítette, de úgy festett, tévedtem. A videó felénél a kamera engem és Jacket vett, ahogy valamit a mobilunkon néztük, és félig Felix arcát, ahogy azt mondja: „Látjátok azt a lányt? Ő a barátnőm", odaszól hozzám, és én egy puszit dobok felé. Ahogy néztem a videót, éreztem, hogy nyakig pirulok, és a pulcsim ujjába temettem az arcomat, azonban az arcomon letörölhetetlen vigyor jelent meg. Végignéztem a videót, és félve tekertem le a kommentekhez, de meglepetésemre nagyon kevés negatív visszajelzés volt, a legtöbben gratuláltak nekünk, és ez valamiért furcsa melegséggel töltött el. Sosem éreztem még ennyire jól magam.

Együtt általában teljesen hétköznapi dolgokat csináltunk, amiket egyébként barátok is csinálhatnának, mégis más volt. Szinte rendszeres lett, hogy együtt sétáltattuk Edgart a városban, ilyenkor általában Felix megfogta a kezem, lopott csókokat adott, néha meghívtuk egymást egy kávéra, és rengeteget beszélgettünk.

Sokszor, amikor végeztem az iskolában, azt vettem észre, hogy Felix az épület előtt várt engem, én pedig hatalmas mosollyal vetettem magam a karjaiba. Minden olyan volt, mint egy filmben, vagy egy álmomban. Az elején az emberek még sokszor suttogtak a hátam mögött és gyilkos pillantásokat vetettek rám, de aztán egy idő múlva ez is elmúlt, és mindenki belenyugodott a helyzetbe. Nem mintha bármi közük lett volna hozzá, de mivel Felix híres volt, mindenki úgy érezte, beleszólhat a magánéletébe, és így az enyémbe is. Már nem én voltam a nyomi lány a suliban, és bár örültem, hogy leszálltak rólam az emberek, azért rosszul is éreztem magam, mert nem miattam voltak velem kedvesek az emberek, hanem miatta.

Közeledett a tanév vége, és ezzel az időpont is közeledett, amikor befejezem az iskolát. Felix lakásában ültem a kanapén, és Edgarral játszottam, amíg ő a stúdióban vett fel, és azon gondolkodtam, milyen vizsgamunkát adjak be. Szabadidőmben csináltam már egy pár kisebb animációt, de azokat nem éreztem elég jónak ahhoz, hogy beadjam őket az iskolába, úgyhogy a számítógépemen pihentek a többi kidobott ötletemmel együtt.

- Jól vagy? – kérdezte Felix, miközben leült mellém a kanapéra, és elvette tőlem Edgart, hogy át tudjon ölelni.

- Persze, csak azon gondolkodtam, hogy mit kéne csinálnom vizsgamunkának – feleltem elgondolkodva, ő pedig halkan hümmögött magának, úgy gondolkodott.

- Muti őket – mondta izgatottan, mire felkaptam a fejem.

- Hát... rendben. De annyira nem tetszenek, hogy be merjem adni őket – mondtam, és elmentem a laptopomért, aztán megmutattam neki a rövidke kis animációimat. Volt, amelyik egy macskáról szólt, volt, amelyik az évszakok váltakozását mutatta be és olyan is volt, ami egy kis karácsonyi történetet mutatott be. És igazából ez csak a jéghegy csúcsa volt, de valahogy sosem mertem őket másoknak mutogatni. Felix elvarázsolva nézte a rövidke történeteket, amiket én csináltam, és néha azon kaptam, hogy engem néz, ahogy nézem őket. Miután megmutattam neki pár darabot, leraktam a kanapéra a gépet, és vártam a véleményét. Tudtam, hogy valami kedveset fog mondani – ismertem őt, és tudtam, milyen.

- Kérlek csinálj nekem is valamit! – mondta, és a szemei izgatottan csillogtak, ahogy erre kért. Először nem is értettem, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy annyira tetszettek neki a munkáim, hogy szerette volna ha készítek neki is valamit. – Kééérlek! – mondta, és próbált kiskutya szemekkel nézni.