Love Game

17. fejezet

- Az nem lehet - felelte a barátnőm zavarodottan, miközben összeráncolt szemöldökkel ült velem szemben, előtte lágyan gőzölgő tea, akárcsak előttem. A különbség annyi volt, hogy az ő bögréje mellett nem sokaroztak a könnyektől áztatott zsebkendők. Órák óta voltam nála, de a sírás nem maradt abba. Alig tudtam kinyögni, mi miatt sírok, de Jennynek nem kellett sok, hogy kitalálja, mi bánt.

- Nem értem, Jenny... én nem - mondtam, de a mondatom másik fele ismét néma sírásba fulladt. Valóban nem értettem, miért történt mindez. Magamat okoltam, amiért túlságosan beleéltem magam ebbe az egészbe. Tudhattam volna, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. 

Egyszerre veszítettem el mindent - életem szerelmét, a legjobb barátomat, a hősömet. Felix jelenléte annyira behálózta az életemet, hogy képtelen voltam elképzelni egy olyan helyet, amiben nem fog szerepelni. Főképp azért, mert ugyanazok az emberek voltak a barátaink, és persze ne feledkezzünk meg a rohamosan közelgő PAX-ről sem.

Ahogy ez eszembe jutott, újabb sírás hullám rázta végig a testem, a forró könnyek makacsul folytak végig az arcomon. Eszembe jutottak az egy évvel ezelőtti események, ahogy a nyakába ugrottam, amikor lejöttek a színpadról, ahogy az erkélyen beszélgettünk, és bevallottuk egymásnak, hogy érzünk. És most, ugyanazon a helyen ott leszünk mindketten, mint két idegen. Sőt, még annál is rosszabb. Ha idegenek lettünk volna, az sokkal kevésbé érintett volna rosszul.

- Drágám, muszáj lesz megpróbálnod aludni - simogatta meg a vállam legjobb barátnőm, és aggódóan próbált a duzzadtra sírt szemeimbe nézni. Én alig észrevehetően bólintottam, de közben gondolni sem akartam arra, hogy milyen érzés lesz nélküle álomra hajtani a fejem, majd reggel milyen szörnyű lesz arra ébredni, hogy üres az ágy.

Nem tudom, minek örültem volna jobban, ha felhív, és könyörög azért, hogy bocsássak meg neki, vagy annak, ha békén hagy. Egy érzelmi roncsnak éreztem magam. Miben jobb az a lány, mint én? Miben más, miért kellett jobban Felixnek, mint én? Az volt a legrosszabb az egészben, hogy magamat hibáztattam, nem őt - túlságosan szerettem ahhoz, hogy belássam, ő volt a bűnös. Sosem hittem volna ezt róla.

***

A hetek lassan, vánszorogva teltek azóta a nap óta. Még a költözés sem villanyozott fel annyira, amennyire kellett volna. Miután elfogadtam az állást a telefonban, neki kellett állnom lakást keresni. A szakításunk híre váratlanul érte a többieket, nem tudták, hogy kezeljék a helyén ezt az egészet. Szerencsére Jack és Signe nem hagytak magamra a nehéz időkben sem. Mikor megneszelték, hogy lakást keresek, lelkesen ajánlották a házukban épp kiadóvá vált lakást. Ismerték a tulajt, egy kedves középkorúnál kicsit idősebb nő volt, úgyhogy fel is kerestük. 

- Örülök, hogy itt leszel velünk, (Y/N) - mondta Jack a telefonban, a hangjában tele aggodalommal, és megnyugtatással. 

- Én is, Jack - feleltem, és egy gyengére sikerült mosolyt erőltettem az arcomra. Tényleg örültem, hogy legalább őket nem veszítettem el, de a Felix után maradt űrt úgy éreztem, semmi nem tölti meg. 

Volt, ami azért nem változott - ezekben a hetekben is megerőltettem magam annyira, hogy pár helyzetjelentő videót gyártsak a csatornára, beszámoltam a költözésről, az új munkámról. Rengetegen gratuláltak, azonban, amint várható volt, rengeteg komment érkezett Felixszel kapcsolatban.

"Hol van Felix?" "Felix is költözik veled?" 

Tudtam, hogy a magánéletem, és az övé sem kifejezetten tartozik a világra, de úgy éreztem, hogy ha ezt le szeretném zárni, abban nem segít, ha folyton róla kérdezgetnek minden új feltöltés alatt. Ezért úgy döntöttem, hogy a következő videó végén pontot teszek az ügy végére. Rettentő nehéz volt erre rászánnom magam, azóta az este óta nem beszéltem senkinek erről az egészről, amióta telesírtam Jenny párnáját a lakásában. Egy ideig csak bámultam magam elé, mire sikerült egy mély levegő után kinyögnöm az alábbi sorokat:

- Ja és, csak, hogy tisztázzam a helyzetet, rengetegen kérdeztétek, hol van Felix - kezdtem bele, kis szünetet tartva -, nos, több videóban nem fog szerepelni, szóval aki szeretne, nyugodtan leiratkozhat. A csatornán nem láttok majd több PewDiePie-al kapcsolatos tartalmat.

Mindezt kimondani sokkal jobban fájt, mint amennyire az a kamerán tűnt. Kikapcsoltam a felvételt, majd az összepakolt dobozaim között üldögéltem a földön. A közös dolgaink, a tőle kapott ajándékok, plüssök, mind ott pihentek az egyik doboz alján, mint szellemek, akik azt várják, hogy előtörhessenek. És ott voltam én, aki bármelyik percben készen állt kiengedni ezeket a szellemeket, hogy darabokra tépjék a lelkem.

Az volt az utolsó estém Angliában. Utoljára láthattam a helyeket, melyeket együtt szoktunk meglátogatni, utoljára láthattam a hálószobát, ahogy egymásba gabalyodva küzdtünk az éppen felkelő nap sugaraival... És mindez jobb is volt így. 

Legalább nem kísértenek ezek az emlékek tovább - gondoltam, majd kisétáltam a lakásomból, és a búcsúbulimra  vettem az irányt, amit a többiek rendeztek nekem. Egy helyes kis bárba hívtak, ahol szalagok és egy hatalmas "Hiányozni fogsz!" felirat díszelgett. Mindenki ott volt, aki csak számított... már.

Mindenki gratulált, és a nyakamba borulva mondták, mennyire fogok hiányozni nekik. Ott volt PJ is, Jenny őt is meghívta.

- Hé, (Y/N). Büszke vagyok rád - mondta, és szorosan megölelt. Azon gondolkodtam, vajon most is itt állnék-e, ha annak idején megcsókolom.

- Köszi, Peej - feleltem mosolyogva, és könnyek szöktek a szemembe. Próbáltam leplezni, és próbáltam érdektelen lenni, de a fejem csak avval volt tele, hogy hogy van Felix. 

- Felix is büszke lehetne - tette hozzá, és ahogy kimondta a nevét, megfeszült az állkapcsom, és szúrós tekintetet vetettem PJ-re. A szemeim most már nem csak könnyesek voltak, a kis cseppek szélsebesen potyogtak le az arcomról. - Gyere ide - mondta, és magához szorított, én pedig a mellkasába temettem az arcom. - Nem lesz baj.

- Jól vagyok - nyöszörögtem a pólójába.

- Látom, kicsi. Nincs semmi baj.

Ezután megpróbáltam összeszedni magam, PJ letörölte a könnyeket az arcomról, úgy mosolygott rám, hogy bármit elhittem neki, és együtt mentünk a többiekhez ünnepelni a sikereimet. Fura érzés volt, hogy az életem egyik része ennyire boldog, a szívem mélyén viszont teljesen elveszett vagyok. Még sosem éreztem magam egyszerre szomorúnak és boldognak.

Az este gyorsan eltelt, nagyon jól szórakoztunk, a barátaim sorban fizették volna az italokat, amiket egy idő után udvariasan megköszöntem és visszautasítottam, hiszen másnap reggel indult a gépem Los Angelesbe, ahol egy új élet várt rám.