Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
~Egy sérelem mindaddig láthatatlan marad, míg senki sem emlékszik rá, míg senki sem beszél róla nyilvánosan. A külső szemlélő számára az áldozat nem áldozat, az elkövető nem elkövető, tehát mindkét felet félreismeri, mert egyikük szenvedése, illetve a másik erőszakos tette számára láthatatlan marad. Kétszeresen is igazságtalanság történik tehát: egyszer akkor, amikor a bántalmazás megesik, másodszor pedig akkor, amikor nem vesznek róla tudomást.~
Miroslav Volf
▁▁▁▁▁▁✪▁▁▁▁▁▁▁
Evangeline Foks~
Futva közelítettem meg a házunktól nem messze lévő erdőt, ami már rengetegszer nyújtott megnyugvást akkor amikor a legrosszabb állapotomban voltam. Úgy, ahogyan abban a pillanatban is. Könnyeim gyorsan záporoztak le az arcomon, miközben szívem üteme egyre sebesebb lett. A nevelőapám hibája volt minden. Ő tehetett arról, hogy képtelenek voltunk elhagyni Buffalo-t az édesanyámmal.
Egy pillanatra megálltam az erdő szélén, de csak azért, hogy rendezzem a lélegzetvételeimet, és kitűrjem a hajamat az arcomból. A testem remegett, mintha a hideg rázott volna, mindannak ellenére, hogy tél volt és kellemes hőmérséklet uralkodott, a futás miatt pedig még inkább melegem volt, szóval lehetetlenségnek tűnt a fázás gondolata. De így éreztem, főleg abban a másodpercben, amikor eszembe jutott Paul minden ócsároló, dühös szava amit felénk intézett. Ezután pedig újra megverte anyát. Ő kiáltott nekem, hogy rohanjak el, még mielőtt Paul rám is szemet vet, s megüt. Így kötöttem ki az üres éjszakai utcán, majd pedig a sötét erdőben, ami tulajdonképpen csak pár sor fából állt, mégis elégnek tűnt ez a mennyiség arra, hogy az ember elbújjon a gondjai elől néhány percre. Vagy órára... nekem általában ezek órák voltak.
Bűntudattal a szívemben sétáltam be a fák közé, miközben a ketyegőm még mindig hevesen vert. Nem kellett volna ott hagynom az anyukámat. Ő volt a mindenem, nélküle semmivé lettem volna a rám nehezedő fájdalomtól.
-Istenem, vess véget ennek valahogy, kérlek!-suttogtam miután leültem az egyik fa tövébe s annak döntöttem a fejemet. Ekkor viszont avarzörgést hallottam, és kissé hangos lélegzetvételeket. Összehúztam magam, közben pedig megpróbáltam észrevétlen maradni. Magánterületen voltam, ezzel tisztában voltam, de eddig egyszer sem bukkantak rám, egészen eddig nem féltem tőle jelentősen, akkor viszont egyre inkább, hiszen egy fehér pólós alak felém kezdett el közeledni. Megrémültem látva Őt, ugyanis lehetett akár az erdő mögött lévő hatalmas épület tulajdonosa is, birtokháborításért pedig egyszerűen fel is jelenthetett volna, akkor is, ha én mindössze csak egy kis magányra vágytam.
Talán észre sem vett, ugyanis hasonlóképpen tett, mint én alig pár perce. Lerogyott velem szembe, megdörzsölte az arcát és felhúzta a térdeit. Elég hosszú ideig döntötte a fejét hátra, ezalatt pedig majdnem megszólaltam, hogy megkérdezzem, jól volt-e. Viszont a férfi hirtelen felnézett, s pásztázni kezdte a körülötte levő dolgokat, majd mikor megakadt a szeme rajtam, hirtelen felpattant, s futásra kész állapotban kapaszkodott a mellette lévő törzsbe. A rémülettől én is úgy tettem ahogyan Ő. Jó néhány pillanatig bámultunk így egymás szemeibe, a férfi pedig maga elé nyújtotta hatalmas tenyerét nyugtatásképpen. Szőke hajának egy része arcába lógott az ijedelemtől, izmos testén pedig szorosan állt a póló, megfeszült tagjai miatt.
-Minden rendben, nem bántom, Kisasszony.-szólt halkan, én pedig összepréseltem az ajkaimat, és gyorsan letöröltem az arcomon lévő sós cseppeket. Nem akartam, hogy sírni lásson. A gyomrom megugrott a régies beszédstílusát hallva, s arra, hogy Kisasszonynak nevezett.
Nem szólaltam meg, de a mellettem lévő törzshöz simultam, közben pedig rengeteg forgatókönyv ugrott be arról, mégis mit tehettem volna. Az előttem álló is lazított tartásán, majd kifújta a tüdejében tartott levegőt, másodpercekkel később pedig utánzott. Nem úgy nézett ki mint, aki bármiért is felelősségre akart volna vonni. Megjelenése éppen olyan volt, amilyen az enyém, azt leszámítva, hogy Ő nem itatta az egereket.
-Jól érzi magát?-sandított felém azután, hogy kihajolt, s abba az irányba nézett, ahonnét jött. Miért tette? Üldözhették?
Aprót bólintottam. A szőke férfi összevonta a szemöldökét, majd elfordította a fejét miközben felmérte zilált alakom. Az Ő mellkasa is gyorsan emelkedett fel, illetve le, ezzel jelezve felém, hogy hosszú métereket futhatott idáig. Lehet, hogy az előttem állót kapták birtokháborításon?
-Az üldözői azért követik, mert betört erre a magánterületre?-szólaltam meg hirtelen. Sosem értettem miért nem voltam képes kontrollálni a beszédemet. Nagyon idegesítő szokás volt, és gyakran bajba is kevert. Nos, abban a pillanatban is.
-Nem.-mondta keményen, és furcsán nézett rám-Kisasszony, a szülei tudják, hogy egyedül van ezen a magánterületen?-kérdezte felvont szemöldökkel. Ajkam kicsit szétnyílt a szüleim említésétől ettől pedig halvány mosolyra szaladt a férfié-Gondoltam, hogy innét fúj a szél.-húzta el a száját-Menjen haza, nem kellene itt lennie.-rázta meg a fejét, így rövid szőke tincsei ugráltak a feje tetején. Ellökte magát a fától, majd közeledni kezdett. Mindössze csak pár lépést tett, de ezután ismét hátra nézett, a fejével pedig az utca irányába tekintett olyan érdeklődéssel, mint aki felakarta volna fedezni az ott lévő házakat. Nem értettem miért volt ilyen, ugyanis ahhoz, hogy az erdőben találkozzunk végig kellett sétálnia azon az útszakaszon, amin én is.
-Nem mehetek haza.-böktem ki, mire férfi ismét rám kapta tekintetét. Csak akkor fedeztem fel csaknem izzóan világos szemeit, amelyek érdeklődve, mégis félve tekintettek rám. Bizalmatlannak tűnt, jobban mondva teljesen őrülnek.
-Akkor legyen szíves megmutatni a legközelebbi buszmegállót.-kérte, s nem firtatta azt, miért nem mehettem vissza az otthonomba. Halvány mosolyt villantott, azonban csak néhány másodpercig volt megfigyelhető, mert elindult az utca irányába. A szívem egészen a torkomig ugrott, félelmemben pedig remegni kezdtek a tagjaim. Elfuthattam volna, vissza az erőszakos nevelőapámhoz és az édesanyámhoz, de nem tettem, fogalmam sem volt, hogy miért nem. Azt éreztem, az ismeretlen férfivel kellett tartanom. Összepréselt ajkakkal léptem utána, ezután pedig kiengedtem egy mély levegőt. Mibe keveredtem?...
♡ Gyönyörű napot, Lads! ♡
Meg is hoztam nektek a második fejezetet, amely minden reményem szerint elnyerte a tetszéseteket. Nagyon örülnék néhány visszajelzésnek! :)
Hihetetlenül boldoggá tettetek az eddigi megtekintésekkel, voteokkal és kommentekkel. Csodálatosak vagytok! ♡
Elképesztően bízom benne, hogy jól vagytok, és minden rendben van körülöttetek, a kaotikus helyzet ellenére is. ♡
