Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
~A szeretet nem rejtőzködik előlünk. Mi rejtőzködünk a szeretet elől.~ Alan Cohen
▁▁▁▁▁▁✪▁▁▁▁▁▁▁
Evangeline Foks~
Csendben léptem be a sötét házba, amelynek falain néhol még látni lehetett a lemenő nap sugarait, miközben az elmúlt két óra eseményei játszódtak le a fejemben. Hangosan dobogott a szívem, miután a Kapitány elsétált az új otthona felé. Talán egyfajta extázisba kerültem amiért végre sikerült valakinek kiöntenem a szívemet, még akkor is, ha nem árultam el sok mindent az életemben folyó problémák tömkelegéről. Bár, Steve sem erőltette túlságosan meg magát, de ezt meglehetett érteni, elvégre még nagyon kezdeti fázisban volt a barátságunk.
-Szia.-köszöntem halkan belépve édesanyám szobájába. Láttam, ahogyan a tv-t nézte, közben szemei néha-néha lecsukódtak a fáradtság miatt.
Sosem akartam, hogy ezzel vagy másmilyen gonddal kelljen küszködnie, de sajnos kötelező volt neki dolgozni, hogyha már egyszer senki sem tette meg helyette. Nyáron, amikor nem kellett a tanulásra koncentrálnom én is besegítettem neki, elmentem az egyik ruhaüzletbe eladónak, így szerencsére plusz bevételt kaptunk azalatt a néhány hónap alatt. Most viszont, hogy csak nemrég kezdődött el újra a tanév, az édesanyámnak több műszakot kellett vállalnia, hogy eltartson minket, ugyanis Paul nem volt hajlandó bármit is tenni azon kívül, hogy keddenként és csütörtökönként a haverjaival az éjt nappá téve sörözik és kártyázik. Neki sosem kellett a nők világában élnie, fogalma sem volt arról mennyi küszködéssel és fájdalommal járt, ha valaki a gyengébbik nemnek született, még akkor is, ha ez a megnevezés nem volt mindig megfontolt és sziklaszilárd. Anya többet dolgozott, mint valaha Paul tette, és a férfi még akkor is sokkal többet keresett, hogyha hasonló beosztásban voltak.
-Szia kincsem, gyere csak ide.-nyújtotta felém a kezét halványan mosolyogva, amit elfogadtam, majd mellé feküdtem, fejemet pedig a vállára hajtottam. Éreztem a vanília illatát, ami bőréből áramlott, ez pedig mély megnyugvást hozott fáradt érzékeimnek-Hogyhogy ilyen későn jöttél?-irányította felém a kérdését, miközben egyik keze óvatosan mozogni kezdett a vállamon, a másikkal pedig a csatornák között zongorázott.
-Szereztem barátokat.-böktem ki hirtelen, a barna hajú nő pedig felém nézett széles, boldog mosollyal az ajkain.
-Büszke vagyok rád, remélem tudod.-simította meg az arcomat. Pontosan ismerte azt, mennyire zárkózott voltam és még vagyok is Paul miatt és azért, mert apa meghalt-Majd bemutatod nekem Őket, igaz?-kérdezte vigyorogva, én pedig aprót bólintottam, bár tisztában voltam vele, Steve nem ment volna bele ebbe, de nem is szerettem volna kényszeríteni. Már csak attól is boldog voltam, hogy nyitott felém, emellett pedig próbált bízni bennem. Nem szabadott siettetni semmit sem.
