Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
~Egyszer döntést kell hozni. A vonalak nem tartanak másokat távol, körülvesznek. Az élet zűrös, ilyennek alkották. (...) Nos, pazarolgathatjuk az időt vonalazgatásra vagy élhetünk átlépve a vonalakat, de van egy pár vonal, amelyeket túlságosan is veszélyes átlépni. (...) Egy dolgot tudok: ha vállalod a kockázatot, a kilátás a túloldalról káprázatos.~
Grace klinika c. film
▁▁▁▁▁▁✪▁▁▁▁▁▁▁
Evangeline Foks~
Szívem minden egyes másodpercben hevesen dobogott, ahogyan széles mosollyal vártam a csillagos-sávos hősre. Uma szülei kedvesen köszöntek el tőlem, miközben a lelkemre kötötték, hogy egyszer mindenképpen meg kell ismételnünk a tegnapi napot. Barátnőm természetesen rávágta, hogy nem csak egyetlen egy alakom lesz ilyen, hanem számtalan, amit szívesen véstem a ketyegőm egyik kevésbé zsúfolt szegletébe. Akartam, hogy még töltsünk egymással némi időt, már csak amiatt is, mert szükségem volt valakire, aki éppen olyan bohókás és gyerekes néha, akárcsak én. Steve cseppet sem volt ilyen, legalábbis nem gyakran találkoztam ezzel az oldalával.
Néhány percen belül hangos motorhangra kaptam fel a fejemet, ahogyan az előttem álló öt személy is. Sara, Uma legkisebb testvére kissé félve bújt édesapjához, bár nem volt mitől tartania. A Martin házaspárnak mindössze annyit mondtam, hogy jönni fognak értem, azonban Uma-nak elárultam, hogy Steve lesz az, ettől a ténytől a barna hajú lány egész reggel mindentudó pillantásokkal illetett és néha lopva rám mosolygott, bár nem bántam. Blake keresztbe font karral állt a barátnőm mellett. Uma szerint csak néhány hete tért vissza a szülői házba, egészen eddig dolgozott. Bármikor is kérdeztem rá, a lány képtelen volt elárulni mégis mit űzött évekig. Talán nem tudta volna?
-Azt hiszem mennem kell, még egyszer köszönök mindent.-mosolyogtam az előttem lévőkre, amint a Kapitány megállt a motorjával és kezével intett egy aprót a családnak.
Padtársam megölelt, majd amint elköszöntek tőlem, hátat fordítottam nekik és egy mély levegő után Steve felé mentem. A férfi íriszei még a bukósisak plexije mögül és jól kivehetőek voltak, ahogyan az is, hogy mellettük kissé ráncosodott a bőr a mosolygástól, ezért én is széles görbületre húztam a szám. Nem szólalt meg, csak a kormányra akasztott fejvédőt irányomba nyújtotta, amit készségesen vettem el tőle, és vettem fel. Amint ezzel kész voltam mögé ültem, és szorosan keskeny csípője köré tekertem kezeim. Mielőtt elindultunk volna, újra intettem egy aprót, és az előttem lévő férfi is eképpen cselekedett, majd el is hagytuk Uma szüleinek házát.
A motor sebesen szelte az utakat, azonban Steve éppen annyira nyugodtan és biztonságosan vezetett, mint ahogyan az első alkalommal. Már nem tartottam annyira a járműtől, annak ellenére sem, hogy még midig nem éreztem a sajátoménak ezt az utazási formát. Azonban a szőke hősnek mintha teljesen természetes lett volna, hogy így teszünk meg távolságokat. Fejemet barna bőrdzsekis hátának döntöttem, majd úgy figyeltem az elsuhanó tájat. Magamban mosolyogtam, hogy velem volt, és végre megint érezhettem testének hőjét.
