Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
~A szerelem lépcsőjén felfelé haladtunk, korábban hol ő volt elöl, hol én, valamelyikünk mindig lemaradt a másiktól, és ebben a pillanatban az volt a legcsodálatosabb, hogy mindketten ugyanazon a lépcsőfokon álltunk.~
Papp Csilla
Steve Rogers~
Szélesre húzott vállakkal lépkedtem vissza a szállásunkra, amely a S.H.I.E.L.D tulajdonát képezte. Az agyamban ott ismétlődött minden, nem is annyira rég lejátszódó történés, amely Evangeline-t és az édesanyját érintette leginkább. Végigfutott rajtam a hideg, amikor visszaemlékeztem a másodpercre, amikor megállt velünk szemben a nő, az előttem lépkedő pedig teljesen ledermedt. Még számomra is borzalmas élmény volt látni úgy az asszonyt, nemhogy Evangeline-nek. Bíztam abban, hogy tényleg, a lehető legjobb állapotban van már, mindössze az utóhatásait észlelhettük az egykori betegségének, azonban jobban beleásva magam a gondolataim hálójába, Ev minden bizonnyal nem fogja többé hagyni, hogy akár egy fuvallat is hozzáérjen az anyukájához. Ez pedig így volt rendjén, én pedig minden tőlem telhetőt képes voltam megtenni annak érdekében, hogy segíthessek nekik. Kezdve talán a Blake üggyel.
Mélyet sóhajtva léptem be a helyiségbe, ahol a Bosszúállók egy része sorakozott.
Felém kapták a tekintetüket, miközben néhányuk aktákat bújt, mások pedig Tony korszakalkotó hologramos techinkáján keresztül kémlelték az internetet. Leengedtem az addig megfeszített vállaimat, nemsokkal utána zsebre tettem a kezeimet, s közelebb mentem Starkhoz.
- Minden rendben Kapi? - vonta fel a szemöldökét, majd elnézett mellettem - Evangeline hol van? - értetlenkedett, majd idétlenül elvigyorodott - Ott hagytad a szállodában? Hogy tetszett a nászutas lakosztály? - vonogatta a szemöldökét, de csak összeszorított állkapoccsal néztem rá.
- Evangeline régi otthonában voltunk. - jelentettem ki - Amikor legközelebb találkoztok vele, legyetek a szokottnál is tapintatosabbak, kérlek. - néztem a barátaimra, akik aggódva kémleltek engem. A milliárdos ajkairól lehervadt a mosoly, és félve figyelt tovább.
- Valami baj van? - vetette fel, inkább csak annak érdekében, hogy minél hamarabb hangoztassam amire kíváncsiak voltak.
- Már nincs, szerencsére. - fontam össze magam előtt a kezeimet, és igyekeztem nem Evangeline édesanyjára gondolni, hiszen a nemrég megtudott információtól, miszerint Wanda képes volt olvasni az emberek gondolataiban, nagyban elbizonytalanított. Persze, ha akartam volna sem tudtam volna teljesen kiűzni a fejemből a tényt, hogy az asszony beteg volt, de megtettem minden tőlem telhetőt. Bár, ez is kevésnek számított, ugyanis Wanda felszisszent. Irányába tekintettem, Ő pedig aggódva figyelt, de persze nem engem féltett, hanem az újdonsült barátnőjét. Natasha érdeklődve nézte Skarlát Boszorkányt, ahogyan a többiek is ekképpen tettek.
