Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
~Te vagy a szeretet bennem, és te tanítasz a szeretetre bennem. Az igaz, őszinte, önzetlen szeretetre. És ezt a leckét megakarom tanulni. Mert tudnom kell. Tudnom kell szeretni. Mert akarok szeretni. Akarlak szeretni. Ahogyan neked jó. S így lesz jó nekem is.~
Csitáry-Hock Tamás
▁▁▁▁▁▁✪▁▁▁▁▁▁▁
Evangeline Foks~
A plafont bámultam már jó ideje, miközben a mellettem fekvő szőke férfi lélegzetvételeit hallgattam. Megnyugtatott ez a csendes melódia, arról nem is beszélve, hogy kissé elterelte a figyelmemet a lábam sajgásáról. Legszívesebben aludtam volna, hogy addig se érezzem ezt a kínt, de képtelen voltam, ugyanis minden álom kiment a szememből, miután nemrég felébredtem.
-Ha megtehetnéd, mit választanál? Amerika Kapitány életét, ily módon az erős jellemét, az összes remek tulajdonságával, de akkor nem lehetsz sosem boldog, vagy pedig Steve Rogers-ét, a kicsi mindig beteges férfiét, aki mindennek ellenére örömteli léttel rendelkezik?-vetettem fel hirtelen a semmiből, mire a mellettem fekvő izmos alak felkuncogott. Úgy tűnt nem zavarta a kotnyelességem, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg elmorfondírozott ezen a feltevésemen. Pár pillanat múlva irányomba fordult, így míg Ő oldalán helyezkedett el, addig én a hátamon voltam, ennek fejében könnyen figyelhette profilomat. Ámbár, azt is csak addig, míg én is felé nem fordítottam fejemet. Égszínkék íriszei sötétebbnek tűntek a gyér fényviszonyok miatt, viszont megesett, hogy párszor a Hold szép világosságot vetett rá.
-A Kapitányét.-válaszolt habozás nélkül emiatt másodpercek múlva felmérhette értetlen mivoltomat, ugyanis nem tudtam hová tenni ezt a furcsa döntést.
-De akkor nem lehetsz sosem boldog.-emlékeztettem a kérdésem beugratójára, miként bólintott egyet, jelezvén pontosan tudta mire vállalkozott, amikor ezt választotta.
-Inkább leszek én boldogtalan, minthogy más emberek, akiken képes lennék segíteni, szenvedjenek.-foglalta szavakba a gondolatait, amelyektől még óriásibb megbecsülést érdemelt a szememben. Miért volt az, hogy egy ennyire jó ember társalgott velem ahelyett, hogy most is éppen bajbajutott állampolgárokat mentett volna meg?
-Hogy lehetsz ennyire önzetlen?-szólaltam fel hirtelen és fel sem fogtam, mégis mit ejthettem ki az ajkaimon. Ahelyett, hogy zavarba jöttem volna tovább kémleltem Őt, és megpróbáltam az eszembe vésni az összes jellegzetességét arcának, bízva abban, talán majd rosszabb napokon képes leszek felidézni azokat.
Féloldalasan elmosolyodott, így apró nevetőráncok jelentek meg ajkai sarkában, nemsokkal ezután elnézett rólam, és kibámult a mögöttem lévő ablakon. Percekig meg sem szólalt, és már azt hittem nem is fog válaszolni a kérdésemre, még akkor is, hogyha inkább magamnak tettem fel, mintsem neki.
