Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Oops! Questa immagine non segue le nostre linee guida sui contenuti. Per continuare la pubblicazione, provare a rimuoverlo o caricare un altro.
~Hagytam, hogy a szerelem sodorjon, mint a folyó; magával ragadjon az áramlata, nem harcolok ellene többé~
Alice Hoffman
Evangeline Foks~
-Felébresztettem.-tájékoztattam a velem szemben álló feleket, miután kiléptem Uma szobájából. Szerettük volna minél hamarabb tisztázni a dolgokat előtte, hátha lehetősége adódik a nőnek segíteni nekünk, valamiféle információval.
-Az lenne a legjobb, ha én beszélnék vele.-vetette fel Steve, azonban rögvest közelebb léptem hozzá, és megráztam a fejemet. Egyszerűen nem akartam azt, hogy a legjobb barátnőm nélkülem tudja meg az igazságot.
-Képtelenség! Én is veled megyek, Uma-nak szüksége van rám, ha tőlem hallja a történteket, akkor egyszerűbben fogadhatja.-vázoltam, Bucky pedig elhúzott szájjal Steve-re sandított, aki csak az én íriszeimbe bámult.
-Ev, bármennyire is reálisnak tűnik az, amit felhoztál, mégis kitartok az álláspontom mellett. Szerintem éppen az nem tenne jót a barátságotoknak, ha te árulnád el neki az eseményeket. Gondolj csak bele, egy ideig te is neheztelnél rá, amennyiben kiderül, hogy évekig elhallgatott előled valamit, ami a családoddal kapcsolatos.-fogta meg a kezeimet, mialatt próbálta a lehető legnyugodtabb hangnemét elővarázsolni, kevesebb, mintsem több sikerrel. Bár Amerika csillagos-sávos hőse általában kiegyensúlyozott volt, rájöttem, amikor rólam, vagy a számomra fontos emberekről volt szó, gyakran átlendült egy rosszabb irányba ezen a szinten.
-Egyetértek vele.-fogta Bucky Steve pártját, amire felháborodottan kémleltem. Kissé megráztam a fejemet, majd a szívem felé tettem a tenyerem.
-Bíztam abban, hogy az ismeretségünk kezdetén legalább az én oldalamra állsz.-biggyesztettem le az ajkaimat, és akármennyire is nem viccnek szántam, mindketten elmosolyodtak a felvetésemen. Összeszorítottam a fogaimat, majd a barátomra néztem, kinek égszínkék szemeiben aggódást véltem felfedezni. Miattam aggódott, ezt pedig nem szerettem.
-Jobb lesz, ha tőlem hallja.-motyogta csendesen, közben észleltük, ahogyan a mögöttünk lévő ajtó kinyílt. Szerencsére Uma szülei aludtak, eléggé nevetségesen festhettünk hárman az emeleti folyosón állva, abban reménykedve, hogy az a nap nem lesz még jobban elrontva. Bele sem mertem gondolni, hogy mi történne, ha Uma rosszul fogadná a helyzetet.
-Hát te, Steve?-hallottuk meg legjobb barátnőm álmos és karcos hangját, amely a sírástól volt olyan. Amint megpillantotta Bucky-t ijedten nézett rám, fogalma sem volt arról, hogy ki is volt Ő. Én is jobban örültem volna, ha akkor találkoztunk volna először.
-Éppenséggel mondani szeretnék valamit.-vette át a szót a szőke férfi, majd a hálószoba irányába intett. Kérlelőn néztem rá, de csak apró csókot adott a homlokomra, majd elengedve a kezemet lépett be Uma után a helyiségbe. Összepréseltem az ajkaimat, és nagyot nyeltem annak érdekében, hogy minél hamarabb kiűzzem a negatív gondolatokat a fejemből.
