Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
~Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy - te magányos vagy. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik - a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed - ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs ott. A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.~
Osho
▁▁▁▁▁▁✪▁▁▁▁▁▁▁
Evangeline Foks~
Az előttem álló férfi összevont szemöldökkel méregette a nemsokkal szemem alatt felszakadt bőrt, amiből kis vérpatakocska folyt igaz, csak egy minimális részben. Szőke hajának egy kis része a szemébe lógott, amiatt remegős kényszert éreztem, hogy eltűrjem azt onnét, bár nem emeltem fel karomat, több okból sem. Az első és legérthetőbb az volt, hogy megijedtem a jelenlététől, hiszen nem szabadott volna a szobámban tartózkodnia, sőt talán már az élők sorában sem. Már elvetettem a kísértethistóriámat, mert éreztem ujjainak melegségét az arcomon, hallottam halk lélegzetvételeit, emellett pedig észleltem testének kevéske, mégis jellegzetes ezen felül kellemes illatát. A második ok pedig, hogy alig ismertem, fogalmam sem volt, hogy valójában ki is állt előttem, mindössze annyival voltam tisztában, hogy Amerika hőse kémlelte centiméterekről az arcom.
-Mi történt?-kérdezte nemsokkal ezután pedig elengedte az államat. Tátott szájjal dőltem neki az ajtónak, és a lehetőségeket latolgattam magamban, amelyek szerint el kellett volna futnom vagy pedig kérdőre vonnom, amiért... nos, valójában rengeteg dologért.
-Ezt én is kérdezhetném!-tártam szét a karjaimat, azonban hangomat nem emeltem fel, nemcsak azért, mert Paul meghallhatta hanem, mert az előttem lévő magas férfi alakja félelmetesen tornyosult felém.
-A nevelőapád tette, igaz?-kérdezte amint rájött, hogy mit meséltem neki tegnap éjszaka. Összepréseltem az ajkaimat és lesütöttem a szemeimet, ezekből a jelekből pedig nyomban rájött, hogy mi volt a szituáció. Hangosan fújta ki a levegőt, majd készült volna a kilincsért nyúlni, de elé álltam.
-Ne!-néztem fel rá-Ne akarj semmit se tenni, nem csak az én, de a saját érdekedben sem.-néztem fel rá, a szőke férfi pedig keresztbe fonta maga előtt a kezeit. Láttam rajta, hogy mozdulni próbált, sőt valószínűleg már lent is tartózkodott volna, hogy kérdőre vonja Paul-t, mégis amint fájdalmamban a kezemet a sebemhez emeltem, hátrálni kezdett és lehajtott fejjel az íróasztalomnak dőlt, mint azelőtt, hogy beléptem volna.
-Nem kellene így lennie.-rázta meg a fejét, majd aggódóan rám pillantott. Elhúztam a szám, majd mély levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Még mindig sírni akartam, magamból kikelve zokogni és összekuporodni az ágyamon, de nem tettem, inkább visszanyeltem a sós cseppeket.
