Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Rất tiếc! Hình ảnh này không tuân theo hướng dẫn nội dung. Để tiếp tục đăng tải, vui lòng xóa hoặc tải lên một hình ảnh khác.
~A bizalom olyan kötelék két ember között, ami csak akkor van jelen, ha képesek figyelni és megérteni egymást.~ Demi Lovato
▁▁▁▁▁▁✪▁▁▁▁▁▁▁
Evangeline Foks~
Egy pohár hideg vizet adtam az előttem ülő férfi hatalmas tenyereibe, aki ettől felmosolygott rám, majd óvatosan belekortyolt. Letelepedtem nemsokkal mellé, be a falhoz közel, ezt követően annak döntöttem a hátamat, bár előtte helyeztem mögé egy párnát is, nehogy az ablakpárkány nyomja a testéreszem. Kíváncsian figyeltem a gondterhelt szőkeséget, miközben megpróbáltam kiűzni minden álmot a szemeimből bízva abban, hogy ettől talán jobban megfogom érteni azt, amin keresztülment.
-Az életed elmúlt eseményei esetleg a jelenben zajlók vagy pedig a jövőben történők nem hagynak aludni?-kérdeztem halkan, mert attól tartottam édesanyám felébred rám, és hívatlanul belép hozzánk. Azt nem szerettem volna, és valószínűleg Steve sem, ugyanis a létezéséről csak nagyon kevesen tudtak, jobban mondva inkább az újra felbukkanásáról.
-Talán ez így sorban.-húzta el a száját, nemsokkal később lesütötte óceán kék szemeit, amelyek az üvegen megcsillanó Holdsugarakat pásztázták. Törökülésbe hajtottam a lábaimat, ezt követően csendben fújtam ki a tüdőmben rekedt oxigén egy részét, ugyanis a Kapitány szavai felébresztették bennem az aggodalmat, miszerint túlságosan nehéz lesz segítenem a lelkén.
-Akkor beszéljünk mindegyikről.-ajánlottam, mire Steve arcán kis grimasz futott át-Kezdjük a múltad eseményeivel.-támasztottam meg a könyökeimet a térdeimet, pillanatok múlva pedig észlelhettem azt, ahogyan az előttem lévő levette a cipőit, majd úgy helyezkedett el, ahogyan én. Meghökkentő volt látni Őt kissé meggörnyedt vállakkal, beesett arccal és karikás szemekkel, ugyanis egészen eddig nem mutatta meg nekem ezt az oldalát. Bár az is lehet, még senkinek sem dicsekedett el vele.
-Úgy érzem magam, mintha egy pszichológusnál lennék.-mosolygott rám hirtelen, de olyan halványan, hogy éppen csak megláttam. Viszonoztam neki ezt, de erőteljesebben, ugyanis azt akartam, hogy megértse számomra a mondandója nem volt teher, sőt sokkal jobban éreztem magam, hogy már csak ezzel is segíteni tudok neki.
-Nekem is különös a helyzet, de azt hiszem, hogy az a barátok dolga, hogy meghallgassák a másikat, és tanácsokkal lássák el egymást.-próbáltam bevezetni Őt a gondolataimba, aminek úgy tűnt örült, hiszen morfondírozva, egy újabb görbülettel az ajkain helyeselt.
-Igazad van.-fordította vissza fejét az eredeti állapotába, abba amikor még a tartásában lévő poharat figyelte.
Eközben felmértem alakját. A jellegzetesen széles vállait, izmos karjait ezen felül arcának karakteres vonásait, amelyek talán még egyedibbé varázsolták a megjelenését. Valójában jól nézett ki, leszámítva a fáradtság és mérhetetlen fájdalom jeleit. Újra belekortyolt a vízbe, majd a mellette lévő éjjeliszekrényemre tette az, csak ezután próbálta meg szavakba foglalni mindazt, ami mázsás súlyokkal nyomta lejjebb ketyegőjét.
