Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
~Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki.~
Vergilius
Evangeline Foks~
Úgy éreztem magam néhány pillanat erejéig, minthogyha az összes gondolatom, problémám, vagy aggályom eltűnt volna. Csak bámultam az édesanyám szemeit, amelyek megteltek könnyekkel, és állandóan ott motoszkált a fejemben a betegség szó. Létezett akkora ballépés? Lehetséges volt, hogy miután itt hagytam Őt már nem is Paul-tól kellett volna féltenem, hanem a saját testétől?
Ajkaim elé kaptam a kezemet, miközben közelebb léptem a nőhöz, aki a táskáját magához szorítva toporgott egyhelyben. Ahogyan nekem sem, neki sem volt ötlete arról, mit is kellett volna tennie, mégiscsak hosszú évek óta nem találkoztunk. Mégis mit csináltam volna, ha már nem is láthattam volna Őt? Minden bizonnyal megbolondultam volna.
-Evangeline.-mosolygott rám haloványan, majd megtörölte az arcát, amelyet sós cseppek áztattak.
-Anya... én...-nem tudtam semmit sem kibökni, miközben megfogtam a kezeit, amelyek hidegek voltak. Mögöttem Steve meg sem mozdult, minden bizonnyal a lábai földbe gyökereztek. Ő sem erre a szíves találkozásra számított. Persze, voltak könnyeink, ahogyan az előfordulhatott volna egy párhuzamos univerzumban is, de akkor éppen nem a boldogságtól. Az enyéim legalábbis semmiképpen.
-Ne félj, kicsim.-simította meg az arcomat, ahogyan feltűnt neki alsó ajkam emellett kezeim remegése. Valószínűleg, ha nem kötöttek volna le íriszei, és nem tudtam volna megfogni a tagját, akkor már összecsuklottam volna az ijedelemtől.-Már nincsen baj.-ingatta meg a fejét ezzel a mondatával pedig kihúzott a gondolataim hálójából, amelyekben sötét, kicsit sem szerető történések jelentek meg.
-Nincs?-vetettem fel akkor is hitetlenül-Anya te...-újra csak dadogtam, akárha éppen akkor tanultam volna beszélni, és nem találtam volna a kifejezni kívánt szót. Csak álltam a szülőm előtt és könnyeztem. Szívélyes viszontlátás volt, ebben szinte egy percig sem kételkedtem.
-Nincsen, Evangeline. Már nem vagyok beteg.-lehelte mosolyogva, a szavaitól pedig hirtelen tértem vissza az élők közé én is. Mintha egészen addig a víz alatt lettem volna, és csak azután jutottam volna levegőhöz, hogy kiejtette ezt a száján.
-Nem?-ingattam a fejemet, és újra úgy éreztem magam, mint a tizennyolcéves énem, aki olyannyira esetlen és apró volt, hogy nem bírta kiejteni azt sem, ami megfogalmazódott benne, vagy a szívében honolt.
-Nem, kincsem.-szipogott, nemsokkal később körém fonta a kezeit és megölelt. Bár tartása még akkor sem volt túlságosan szoros, látszódott rajta az igyekezet és az, hogy megpróbált megnyugtatni. A gombóc a torkomban nem akart megszűnni, de megpróbáltam csillapítani feltörni kívánó sírásomat-Gyertek be, a bolt megvár.-motyogta, miután elvált tőlem és elnézett Steve irányába. A férfi csak a nőre mosolygott, az édesanyám ezt viszonozta, majd megszorította a felkaromat ezután nekem is küldött egy nyugtató görbületet.
