Egy történet még a Bosszúállók előttről és arról, amikor két magányos és elveszett lélek találkozik, hogy összeforrva kölcsönösen meggyógyítsák egymást.
❝ -Az Isten szerelmére, rólad tanulok történelemórán! ❞
❝ -Te vagy a szerencsecsillagom, Steve...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
~Figyeld csak meg, ha gond terhel, és figyelmesen szétnézel magad körül, a válasz mindig megérkezik.~
A. J. Christian
▁▁▁▁▁▁✪▁▁▁▁▁▁▁
Evangeline Foks~
Fejemet támasztottam már egy jó ideje a magyar óra kellős közepén. Nem untam annyira, mint amennyire az arcomra ez kiült, de azért nem is érdekelt túlzottan amit az előttem álló nő mesélt. A két napja történt eseményeken járt az eszem, és Steven, aki azóta fel sem bukkant. Meglehet, hogy megbántottam a folytonos kérdezgetésemmel, de az is megeshetett, hogy egyszerűen csak megijedt az emlékek feltörésétől, ezért ment el. Mindenesetre megbántam, hogy nem adtam be neki a derekam, mert nekem is éppen annyira szükségem lett volna egy barátra, ahogy neki. Segíteni tudtunk volna egymáson, bár már mindegy volt, valószínűleg sosem látom többé.
-Figyelsz?-suttogta Uma, én pedig aprót bólintottam neki jelezve, hogy képben voltam, bár amint feltűnt, hogy gyorsan írt valamit a füzetébe, mint a többiek a teremben, tudatosult bennem, hogy talán még sem összpontosítottam eléggé.
Uma és én ezalatt a néhány nap alatt jóban lettünk, emiatt volt mellettem valaki annak ellenére is, hogy magányos voltam, akárcsak az én segítségemet kérő.
Elhúztam a számat a Kapitány gondolatára.
Néhány perccel később kicsengettek, így megragadtam az alkalmat és padtársam felé fordultam, aki a tollait pakolta a tartójukba. Barna haját begöndörítette, míg szemhéjait halvány barack szín fedte. Nagyon jól állt neki, ezt pedig reggel már meg is jegyzetem.
-Mit szólnál, ha ma is elmennénk abba a pékségbe amiben a múltkor voltunk?-kérdeztem. Felém fordította a fejét, tekintete pedig először megállapodott a felhasadt bőrömön, de megpróbálta nem feltűnően nézegetni. Nem mondtam el neki, hogy mi történt, és nem is akartam. Nem álltunk olyan viszonyban, hogy ez megtörténhetett volna, ha pedig megkérdezte volna sem szóltam volna el neki magam. Túlságosan fájdalmas volt nemcsak a gondolata, de az érzése is annak, hogy nem zajlott minden rendben a ház négy fala között. Egyedül Steve tudta ezt. Azt sem értettem neki miért kotyogtam ki.
-Benne vagyok, akkor pedig megbeszélhetnénk a hétvégét is, mert szóltam szüleimnek, Ők pedig azonnal beleegyeztek.-vigyorodott el, így azonnal kilátszódtak fehér fogai halvány rózsaszínre festett ajkai mögül. Aprót bólintottam. Nekem is mondanom kellett volna már anyának, bár nem esett rá alkalmunk, mert állandóan dolgozott szóval ez még váratott magára.
~*~
Talán azért is kérdeztem meg Uma-t, hogy eljön-e velem ismét a kis pékségbe, mert reméltem, hogy Steve még mindig a nyomomban volt vagy pedig, ha nem így történt, akkor is megpillantom Őt a kis helyiségben. Akármennyire is klisé volt és félelmetes már egészen belenyugodtam a gondolatba, hogy a férfi követett egy egész napom keresztül. Meglehet, hogy mert Ő volt a csillagos hős, bár amiatt is, mert kezdtem megszokni a jelenlétét az életemben. Az pedig, hogy valószínűleg én voltam az, aki legelőször találkozott vele a civilek környezetéből egészen felemelő érzés volt. Egy hős volt, valódi legenda, az pedig, hogy nem halt meg igazi csodának számított.
